Amikor zárunk egy fejezetet az életünkben, legyen az általános iskola vagy gimnázium és egyebek, mindig az az érzésünk, hogy kicsit vége a világnak. Természetesen annak, amiben hosszú évekig töltöttük szinte minden időnket, valóban vége. Ha szerencsénk volt, ha jól boldogultunk, ha megúsztuk, akkor jó vagy aránylag jó emlékek jönnek velünk. Fogadkozunk, hogy nem engedjük el egymás kezét, mi igenis találkozni fogunk évente. Persze, hogy követni fogjuk a többiek életét és még együtt is nyaralunk, hiszen jó együtt, ezt tudjuk.

Aztán, ahogy az Oroszlánkirály ikonikus mondata elhangzik, az élet körforgásáról, bennünket is beszippantanak a mindennapok. Néha látunk egy-egy jó képet az osztály legjobb csajáról, lassan megházasodik mindenki, jönnek a gyerekek, válások. Kezdetben még talán belefér egy kávé, rövid beszélgetés, ám ez is gyorsan elmúlik. Nincs időnk emlékekre, nem köt bennünket össze semmi. A matektanár szidása, a töritanár kigúnyolása, a dolgozatok, a kínos felelések mind-mind emlékké szelídülnek. Ha bántottak bennünket, lassan elfeledjük. Ha nem volt mély a tüske, valamivel könnyebben. Ha szerelmesek voltunk valamelyik osztálytársunkba, szinte álomképpé válik az emléke.

És valahogy, ki tudja, hogyan, elmúlik 25-30 év. Egy-két osztálytalálkozó még talán be-becsúszott előbb is, persze alig jöttek el.  Viszont ahogy múlik az idő, ez biztosan a kor szülötte, az emlékek lassan visszakúsznak az agyunkba. Minden megszépül és néha a régi érzések is felszínre törnek. Különös játéka ez a sorsnak. Aztán valaki kitalálja, hogy találkozzunk, mert biztos mindenki örülne a múlt ilyetén felidézésének.

A nők egy része azonnal pánikba esik. Még erősebben szembesítik magukat a kinézetükkel. Látják a nehezen takarható súlyfelesleget, a mozgás hiányát, a ráncokat és a bőrük állapotát, amelyet a gravitáció erősen birtokba vett. A mit vegyek fel! – kérdés még hangsúlyosabb lesz. És ha ez nem lenne elég, be kell majd számolniuk arról, ki mit ért el az elmúlt évek alatt. Hol tart, hány gyereke van, milyen a férje, szeretője, karrierje?

A férfiaknál más a helyzet. A külső számukra sosem annyira gyötrő, mint a nőknél. Általában mindenki jól néz ki (saját véleményük szerint), és bevallhatóan a férfiak többségének jót tesz a kor. Még az ősz hajszálak és a pocak is remekül mutat, mindemellett a társadalom szeme is sokkal elnézőbb velük. Ők legfeljebb arra gondolnak, beszámolnak a karrierjükről, arról, mennyit utaztak, és vajon az osztály bombázója olyan jó nő-e most is, mint egykor.

A nők, immár asszonyok (pánikroham-cunamik alatt!), egy hét alatt szeretnének 20 kilót leadni, fodrászhoz, műkörmöshöz rohannak és rettegve látják, hogy az idő nehezen behozható károkat okozott rajtuk. Persze vannak szerencsések is, akik irigylésre méltóan néznek ki. A rút kiskacsákból is válhatott hattyú a hosszú évek során.

Ha nagy nehezen a kíváncsiság legyűri a külsőről alkotott szomorú képünket, na, akkor jöhet a buli.

A férfiak máshogy indulnak neki. Az ő tükrük sokkal, de sokkal fényesebb, mint már említettem, inkább az érdekli őket, vajon lett-e valaki sikeresebb náluk vagy előre bosszankodnak azon, hogy a szerencsétlen lúzer Tomika vajon hogyan kúszott fel a vezérigazgató székig, amikor még rendesen két mondatot sem tudott elmondani magyar órán.

Amikor eljön a nagy nap, kissé mindenki színjátékot játszik. Előre kigondolt mondatokat raktároz a fejében. A közös vacsora, tánc vagy bármi, most nem ad teret a panaszkodásnak. Mintha élő facebook lenne az est. Szerepelni kell. Úgy kell tenni, mintha minden csodás lenne, hogy ne sajnáljanak, vagy szánakozzanak. A legdicsőbb érzés ezen az estén más szemében az irigységet látni.

A nők sasszemekkel méregetik egymás ruháját, cipőjét, sminkjét, körmét és azonnal megállapítják, ha valami nem eredeti. A külső mindent visz. A nyertes mindig az, aki lefogyott, vagy meg sem hízott és valahogy nem fogott rajta az idő. Legfeljebb a botox. Hogy a melle és a ránctalan szemhéja is mű, senkit nem zavar. A férfiak kocsányon lógó szemmel nézik, és titkon arra gondolnak, hogy vajon miért nem sejtették, hogy majd ez lesz Sárikából, Julikából. A nők elégtételének csúcsa mindig az, ha az osztály szépe megcsúnyult. Ha megtiporta az élet, ha sikertelen. Akkor megvan a napi boldogság csepp. Persze nem nyíltan.

A fiúk, a régi nyurga, keze-lába aránytalan fiúk immár férfivá értek, sokat tudnak a nőkről, de nem eleget. Most új szemekkel mustrálgatják a régi felhozatalt és abban bíznak, talán most könnyebb dolguk lesz, mint valaha, mert letettek valamit az asztalra.

Mindenki csacsog, nevet, sztorizgat. Életre kel a régmúlt kicsit szebb, kicsit viccesebb köntösben. Ismerős ismeretlenek ülnek szemben egymással és próbálják azt hinni, hogy az élet úgy jó, ahogy van. Ez nem igaz, de hát mit lehet tenni. Koccintani kell rá és élvezni a percet,  majd kacsintani egyet. Ez van, ezt dobta a szerencsekockánk. Pár pohár után meg úgyis rózsaszínűbb lesz minden és mindenki. Ennek ez a rendje!