Tóth Barnabás filmje indul az idei Oscarra. Nem véletlenül. Amikor nekem ajánlották a filmet, annyit mondtak csak, szép film. Ritkán lehet ezt manapság hallani.

Ez a film valóban szép. Olyasmit ad, amiből ma kevés van. Szépséget és kedvességet. Egy különleges kapcsolatot mutat be a II. világháborúból épphogy kikeveredő túlélők életéből. Amikor véget egy borzalom, hajlamosak vagyunk nem gondolni arra, hogy a befejezés után is van élet és az nem habos-babos, pozitív, amerikai álomvilág. A holokauszt túlélői nem röpködnek a boldogságtól, amiért élnek. Vissza kell térniük azokba a mindennapokba, amelyek minden percben fájdalmat és emlékezést sodornak útjukba. De élni kell.

A negyvenes éveiben járó nőgyógyász és az alig serdülő kamaszlány különleges kapcsolata bontakozik ki előttünk. A legkülönlegesebb, amit a vásznon látunk, hogy hiányoznak a vödörrel nyakon zúdító érzelmek és a mindent kimondani-akarás. A hangulatok, az alig-párbeszédek, a nehéz csöndek mindent a nézők elé tárnak. Nincsenek nagy drámázások, terhes beszélgetések, mégis mindenki átérzi, mit jelent elveszíteni egy családot, egy megszokott életet, egy jövőbe nem vethető reményt.

Az ÁVH mocskos múltja is úgy kúszik be a filmbe, hogy az „árulókat” megértjük, és azonnal meg is bocsájtunk nekik, mert tudjuk, nem lehetett semmit másként tenni.

A filmben nincsenek klisék, nem lesz Lolita-történet a néző megértésére és elfogadására számító módon. A rendező finoman engedi el a szálakat, hagyja, hogy a legombolyodjon az életmese, amely ha keserű is, ha teli van el nem mondható fájdalommal, csak gördül és viszi tovább a koravén lány és a hallgatag orvos életét, hogy valahol a nem is oly távoli jövőben biztonságot, valami meg nem fogható, pókhálószerű reményt adjon nekik.

Ez a film olyasmit tud, amit lassan nélkülözni kezdünk: finomságot, kedvességet és a hallgatás tudományát. Csak szorítani tudok, hogy megértsék máshol is, nemcsak a sokat szenvedett, meggyötört Közép-Európában.