Az egész országot megrázta győri késeléses ügy. Nem vagyunk ehhez szokva, Amerikában is vezető hír az ilyen, de egy alig tízmilliós kis országban, Európában végképp. Felnőtt egy olyan generáció, ahol a nevelésben és az oktatásban hibát hibára halmoztunk. Bármennyire nehéz és szégyenletes beismerni, rengetegen vétkesek ebben és más mindennapi agresszióban.

  Bűnös a család, amely, azt hiszi, hogy a gyerekre olyan terheket kell tenni, amelyeket felnőttek sem bírnak el. A szülők rángatják a gyerekeiket egyik különóráról a másikra, de sportoljon is, és angolt is tanuljon, mert anélkül nehezen boldogul majd. Legyen szép, okos, egészséges, tehetséges, törekvő, szorgalmas, csak ne gyerek legyen, mert arra nincs idő.

  A telefon majd kárpótolja mindenért, a szeretetlenségért, az idő-és figyelemmegvonásért. Azért is, mert nincs idő megtanítani, hogyan kezelje az érzelmeit, tűrje a kudarcot és értse meg, hogy hibázni lehet és szabad is, mert ez a mindennapi élet része.

  Hibás a társadalom, mert arra kényszeríti az embereket, hogy ne törődjenek a fontos dolgokkal. Azt sugallja a média által, hogy csak a külsőségek értékesek és csak akkor lehetsz valaki, ha menő cuccaid vagy kinézeted van. A tévéműsorok, a hírek nem ítélik el megfelelően az agressziót, rejtetten díjazzák a mocskos beszédet, és úgy tálalják, mintha ez a mai kor hozománya lenne.

  Vétkes az iskolarendszer, mert nem az életre készít fel.  Ám nem taníthat, nevelhet olyan tanmenetek szerint, amelyben a gyakorlati oktatáson van a hangsúly. Nem bír tovább lépni az 50 évvel ezelőtti sémákon és a gyerekek torkán ugyanazt a békát akarja lenyomni, mint évtizedekkel ezelőtt. Még mindig adatokat, évszámokat és az egész János vitézt meg kell tanulni, amelynek hasznáról hosszan lehetne vitatkozni.

  Hazug a rendszer, amely minden évben közli, hogy az országban a gyerekek tudása, szövegértése egyre alacsonyabb szinten van. Mindeközben nem biztosít semmit, ami által fejlődhetnének. A fejlesztőpedagógusok vagy kihaltak, vagy elmenekülnek a pályáról, de ugyanez történik a pedagógusokkal is, hiszen egy pályakezdő inkább a Lidl-be megy árufeltöltőnek több fizetésért és jóval kevesebb konfliktusért.

  Egy alsós gyerek heti 25 órája eget rengetően sok. A heti öt testnevelés megszervezéséről és hasznáról sokan tudnának mesélni a tanárok, tanítók, mert sok helyen a labda is, mint alapvető eszköz hiányzik, nemhogy tornaterem, ahol az órákat le lehetne bonyolítani.

 Egy testnevelésóra soha nem helyettesítheti jól a mozgást, a kötetlen játékot, mert az is csak egy óra, ahol figyelni kell, ahol a gyerektől teljesítményt várnak, ahelyett, hogy megértenék sokan, a mozgás öröme lenne a legfontosabb. Nem biztos, hogy a bukfenc vagy rúdra mászás számít legtöbbet ebben a világban.

  Aztán itt van a „csodálatos” etika óra, amely arról szól elméletben, hogy a gyerekek ez óra alatt fejlesztik az empatikus képességeiket. Megtanulják, mi a barátság, a szeretet és beszélgetnek az élet nagy dolgairól. Természetesen ez igen kevéssé igaz. Nem, nem azon a heti egy órán fogják megtanulni, hogy mit jelent elfogadni a másságot, segíteni az időseknek, tisztelni a társaikat, a felnőtteket, önmagukat. Aki ezt kitalálta, nem látott még gyereket.

  Óriási baj van a kommunikációban, amely nem azt közvetíti, hogy a gyereknek gyerekként kellene élnie. Joga lenne játszani, nevetni és tanulni. Nem versenyistállónak tekinteni a gyerekkort és dicsekedni azzal, kinek a gyereke tud előbb angolul gagyorászni vagy épp fel tudja sorolni a bolygókat.

Abból lenne jó versenyt csinálni, hogy ki tudja udvariasságra, empátiára, kedvességre nevelni a gyerekét.

 Ne legyen az elvárható, hogy egy 7-8 éves helyesírási versenyre menjen, esetleg felvételizzen olyasmiből, amihez köze sincs.

  A felvételi nyomás akkora, hogy a gyerekek beleroppannak, mert úgy érzik, mindenáron meg kell felelniük. Életük során a környezetükben alig hallottak közmondásokat, szólásokat, szójátékokat, a felvételi pedig pontosan erre épít. Erre is.  Alig van lehetőség a matematika keretein belül logikus gondolkodást tanítani vagy egyáltalán említeni, de a gyerektől elvárjuk, hogy 10 évesen rájöjjön az ilyen feladatok megoldására.

  A tananyag minőségét és mennyiségét is át kellene reformálni. Fel kellene már fogni, hogy, amit most elvárunk a mai nemzedéktől, nem kivitelezhető.

Amikor egy jó tanuló, egy visszahúzódó gyerek robban egy hármas jegy miatt, akkor a vulkán kitörésre kész.

  Mikor vesszük már észre, hogy a gyereket mi neveljük, mi biztosítjuk a körülményeiket és mi tesszük rájuk a terheket is? Ha ez nem változik, valószínűsíthető, hogy lesznek még véres fejlemények.

  Ki mer majd ezek után nyugodt szívvel osztályozni, feleltetni vagy számon kérni? Egyre kevesebben maradnak a pályán így is. És a tagadás továbbra is tagadás marad.