Péter hirtelen felriadt. Nem tudta, hogy álmodott-e vagy netán hallott-e valami szokatlant, de azonnal észrevette a résnyire nyílt ajtóban ácsorgó fiát. Őt nézte mereven. Laura hangosan szuszogott mellette. Nem volt szép látvány összegubancolódott hajával és fura fejtartásával.

–    -   ­Mi van? – suttogta visszafojtott hangon. Matyi csak állt és nem igazán volt tudatában az őt körülvevő világnak.

–   -    Menj aludni! – rivallt rá. A próbálkozása, hogy még véletlenül se kelljen kikelnie az ágyból, nem bizonyult sikeresnek. A gyerek szoborrá merevedve nézett felé.

Nem is őt nézte, inkább a nőt, de az is lehet, hogy csak bámult ki a fejéből.  Fel kell tápászkodnia, mert világossá vált előtte, hogy a helyzet stabilan így marad, ha nem tessékeli vissza Matyit az ágyba. Nem pirkadt még, minden olyan rideg-sötét volt odakinn. Nyavalyás téli éjjel osont be a hálóba, amikor nem hagyják őt aludni, pedig másnap frontos prezentációja lesz a cégnél. Nem lehet kialvatlan, mert attól szétszórttá válik. Főnöke régóta lesi a pillanatot, amikor lecsaphat és javasolhatja, keressen magának más, kevésbé tevékeny munkahelyet. Itt ugyanis túl sokan vannak már az olyanok, akik ébren kísértő zombik. Ezt a szófordulatot annyira kedvelte, hogy naponta többször is elmondta.

–       Anyát akarom – szólalt meg váratlanul a gyerek.

 Péter felszisszent. Még mindig. Fel nem foghatta, hogy két és fél év elteltével, hogyan jut eszébe még mindig fiának ilyen intenzitással az anyja. Csak hároméves volt, amikor elment. Akkor sokáig bepisilt éjjelente. Alig kezdte el az ovit. Selypítve beszélt és semmi más nem tudta lekötni, csak a legózás. És mégsem múlt el benne nyomtalanul annak a nőnek az emléke, aki egy napsugaras nyári reggelen búcsút mondott férjének és két gyerekének.

 Valaki egyszer azt mondta neki, hogy a gyerekek nem is emlékeznek a korai élményeikre. Ezért nem érdemes jó helyeken nyaralni velük, úgysem fognak semmire emlékezni. Homokozni meg a kertben is lehet. Minek ahhoz tenger?

Matyi viszont nem felejtett. Az anyját bizonyosan nem. Pedig ő minden képet eltüntetett róla. Kidobni nem merte a régi albumokat, de a legalsó fiókba belenyomorgatta mind. A gépen egy Ribanc nevű mappába gyűjtötte az összes fotót, amin valaha is szerepelt Gréta.

   Az a nő két teljes éven át nem kereste a gyerekeit. Utalt nekik pénzt szülinapjukra meg karácsonyra, de anyasága ebben ki is merült. Csak annyit mondott, szereti őket, mégsem nem vihette magával a régi élete emlékeit. Két gyerek nem más, mint két porladó emlék. Aztán fél éve hazajött Hollandiából és kérte Pétert, hadd láthassa őket. A lánya is és Matyi is úgy repültek hozzá, mintha csak egy tíznapos vakációról esett volna be újra az életükbe.

  A Ribanc mappa végérvényesen ezt a nevet kapta. Rábetonozta.

Az eltelt hónapok alatt a „csodálatos anya” kéthetente elvitte az „emlékeit” játszóházba, bobozni meg gokartozni is, amivel Matyit teljes egészében önmaga kedvére tudta olvasztani. A gyerekek ezekről a napokról ábrándoztak és meséltek a következő találkozásig. Péter emiatt különösen dühös volt rájuk. Voltaképpen mindenki áruló volt körülötte. A még hivatalosan feleségének nevezett nő, aztán a fia és a lánya, akik hagyták magukat ámítani, és a mellette elterülő Laura is, aki nem szeretett senkit. Az ő gyerekeit biztosan nem, sajátja meg nem volt, Péter csak egy kellék volt neki, hogy ne tűnjön öregedő tanítónőnek, ami valójában volt.

Még jó bőrnek látszott, de sok munkája volt abban, hogy a combja feszes maradt és a szája körül megtelepedő ráncokat eltüntesse vastag alapozós mázzal. Negyvenegynéhány lehetett, de a korán öregedők kasztját bővítette. A férfi sem szerette, ezért pokolian mérges volt a nő undok beszólásaira.

Rá kellett jönnie az egyszerű tényre: körülötte tulajdonképpen senki nem szeret senkit. Mintha kiadták volna ukászban, hogy tilos kedvesnek lenni egymással. Kitti kilógott kissé ebből az utáljunk mindenkit-körből, mert ő az öccsét mindig a szárnyai alá vette. Szomorú-szemrehányó tekintete gyakran megpihent az apján, aki ettől eleinte feszengett. Később már a közelébe sem engedte. A lánya, a koravén arcú, szeplős piszkafa, többször aludt a barátnőinél, mint otthon.

–     -  Majd reggel felhívjuk. Most feküdj le! – sziszegte Matyinak, aki mintha nem értette volna a szavakat, mereven bámulta az ágyat.

–     -  A Sün eltévedt az erdőben és sír – mondta hosszú, nem igyekvő másodpercek múlva.

Péter jobbnak látta felkelni. Túl kell esnie a Sünmentő” akción, hogy még aludni tudjon vagy másfél órát. Eszébe jutott, milyen ciki, de nincs rajta alsónadrág, ezért a plédet tekerte a derekára. Papucskereséssel nem bajlódott, pedig a padló résein úgy szivárgott be a hideg, mintha betonjárdán indul volna a másik szobába.

A kába Matyit félig nyitott szemmel visszaterelgette az ágyába, és amikor betakarta, a fiúcska váratlanul felélénkült.

–      - Mesélj nekem a Sünről! – mondta nappali szemekkel.

- A franc essen a Sünbe -  gondolt a férfi. -A franc essen Grétába is, hogy így elcseszte az életüket. Hangosan mégsem mondott semmit, csak egy eltitkolhatatlan fintorral bólintott.

–     -  A Sün valóban ott sírt a galagonyabokor tövében. Azért tévedt el, mert nem hallgatott az apukájára, aki mondta neki, hogy alkonyatkor ne menjen messzire, mert az erdő sötét. Irtóra makacs kis Sün volt.

–     -  Olyan, mint én?

–      -  Pontosan, de ne vágj közbe, inkább aludj!

–     -   Alszom – hangzott a beleegyezés, de tett nem követte.

–   -    Szóval, ahogy ott kesergett, megpillantott egy hatalmas fekete bogarat. Fényes volt a háta és mintha szarvai lettek volna. Ijesztőnek látszott.

–     -  Az csak egy szarvasbogár volt, ugye apa?

A férfi nem felelt, inkább folytatta. Hajnalodott. A teste ágy után sóvárgott. Mintha egy kalapács ütemesen kopogtatta volna a fejét, úgy zakatoltak benne a gondolatok. Nézte Matyi bágyadt arcát és nehezen tudott a reggelre gondolni. Elmosolyodott. Kisfia arca lassan álomba takarózott. 

–     -  A Sün összegömbölyödött, minden kis tüskéje égnek állt. Gondolta, ha támadni fog a fekete szörny, így megvédheti magát. Ám a tüskéi még aprók voltak és puhák. Nagyon bánta, hogy nem hallgatott az apukájára, aki csak jót akart neki, mert féltette. Sokszor figyelmeztette az erdő vadjaira, a láthatatlan veszélyekre…

Matyi csukott szemmel szuszogott. Nem követelte a folytatást. Péter fellélegzett. Előbb szabadult, mint gondolta. Óvatosan felemelkedett az ágyról és indult is vissza a kihűlt takaró fogságába.

–      - Apa…- szólt utána egy távoli hang. – Senki nem tud ilyen jó meséket, mint te.

Azzal aludt is tovább. A férfi megállt, megborzongott. Ennyire hideg lett éjszaka vagy csak a szavak tették? Mielőtt ezt végiggondolta volna, már ő is aludt. Úgy másfél órát. Elvégre a legjobb mesélők is vágynak a pihenésre.