2020. jan 25.

A szerelemről...Már nem...

írta: Hildaságok
A szerelemről...Már nem...

Már nem sokat beszélek a szerelemről. Volt, élt és lassan elpusztult. Tizenévesen pusztított bennem a legtöbbet. A naiv Hamupipőke-kislány ott tört meg először és véglegesen. Mégis jó volt az a reményteli várakozás, amelyben elhittem és elhittük mindnyájan, hogy a szerelem mindent adhat. Adott is, sokat, sokszor, kéretlenül. Sokkal kevesebb jót, mint fájdalmas kesergést. A reménytelenség magasra emelte, közben meg nem volt más, mint egy könnyű érzelmi vihar, a cunamikról akkor még sejtelmem sem volt. A sírás-nevetés kőlépcsőjén, ha most megállok és visszanézek, tudom, nem a bánat volt több. Mégis szomorkodni mintha kedvesebb lett volna. Elvégre a nagy művek sem örömben születtek, hát még egy földi szerelem, ami nem kerül égi magaslatokba.

A kamaszkor most már furcsának tűnő vergődései után eldöntöttem, nem kell a szerelem. Maradjon csak meg a filmeken, folyjon a könny ott, harangozzanak a templomi harangok másoknak, én inkább megváltom a világot máshogyan. Régész leszek és megkeresem Attila sírját, vagy Nobel-díjas íróként ülök majd a Himalája tövében és írok egy regényt, amit mindenki csodálni fog, ám nem biztos, hogy szeretni. Még egy provence-i levendulamező közepén való céltalan kóborlás is értelmesebb döntésnek tűnt, mint hagyni, hogy valaki üres szívemet rongyos festővászonnak használja. Mondanám, hogy minden összejött, bár kicsit különös lenne, hogy a hun király sírjának a felfedezését elhallgatta a média. Mégis igaz volt mindez, mert megálmodtam mind. A Himalája lábánál meg miért ne üldögélhetnék írogatva egy tavaszi napon, amikor nem fagy le a kezem billentyűnyomogatás közben?

Már nem sokat beszélek a szerelemről. Mindenki közhelyeket mond róla, felöltözteti, levetkőzteti, és közben nem látja, hogyan reszket kis teste. Eldobják, felveszik, ócsárolják, kinevetik, és a falra akasztják szép mondások díszeként. Nem akarnak áldozni érte, küzdeni a sárkánnyal küzdjön meg az ostoba, aki nem veszi észre, hogy a királylányok már nem akarják megmentetni magukat, mert időközben képesek lettek lemászni a kastély ablakából egy lottyadt kötélhágcsón. Nem látok már egymás tekintetében játszó párokat, akik csak arra figyelnek, hogyan lélegzik a másik, mikor dobban a szíve ütemtelenül. Jönnek, bámulnak üresen és fél kézzel a virtuális térben üzenik meg a külvilágnak, már az sem igazán számít, hogy szeretnek vagy szeretik őket.

Azért néha, ha nem vagyok résen, egy eltévedt gondolat fészket rak a fejemben. Rá gondolok, rád, aki nem vagy. Elrestellem magam és gyorsan elnyomom a vágyat, mert már kinőve a lázas remegésből, nehéz elfogadni, hogy a szerelem is öregszik. Nem is olyan régen még repülni tudott, megsimította az arcom, a hajamba bogot lehelt. Ma meg csak sejtelmesen bámul és azt kérdi, biztosan jöjjek még?

Ha bólintok, nem nevet hangosan, inkább csak félre fordul, hogy ne lássam a csendes iróniát.

Mégis eldöntöm, hogy szembemegyek vele. Nem zárom be önön valómat, mert ha most benn marad a hideg, nem fog átmelegedni, hisz jön még a nyár. Megvárom a tavaszt, késsen bárhogy is. Integetek majd neki, és ha kell, sütök neki málnatortát, pirosat-habosat. Behívom, leültetem és a legszebb poharamba öntök neki inni. Valami bódítót, nem vizet. Szálljon csak a fejébe gyorsan, hogy eszébe jusson megpihenni nálam.

Így lesz, már tudom. Aztán meg csak a nevét emlegetem remegve, kiabálva a szürke csendben vasárnap este.

Még jó, hogy van itthon elég tojás…Sütnöm kell rendületlenül…

 

 

 

Szólj hozzá