Tavasszal, amikor váratlanul online oktatás részesei lettek mind a pedagógusok, mind a gyerekek, azt hittük, valami elindul. Persze sok minden kiforratlan, nehéz és olykor sikertelen volt, de valami elkezdődött abban a furcsa helyzetben. Kicsit elhittük, hogy a szülők megértik, átérzik majd, mit jelent a 21. század első felében tanítani egy gyereket. Természetesen nem vártuk el, hogy elvégezzék a munkánkat, csak a lehetőségek akkor olyanok voltak, amilyenek, mégis bíztunk benne, hogy több megértésre találunk. Ahogy elmúlt a vész, ahogy közeledett a nyár, úgy tűnt el a megértés és az elfogadás is. Sokfelől hallottunk negatív kritikát is, ami persze lehet, hogy jogos is volt.

Most megint nem jó semmi. Ha egy pedagógus ki meri mondani, hogy valami gond van, akkor kiégett, elégedetlen, nem érti a szakmáját, pedig ezt tanulta. Mindemellett örökké panaszkodik, pedig másnak is van elég baja. Ha online tanít, nem jön át, amit nyújt, ha iskolai körülmények között, akkor nem motivál eléggé. Ha számon kér, akkor követel, ha nem kér számon, akkor meg túl laza, minek veszi fel a fizetését, mikor semmit sem tesz? Minden egyes pillanatban valami bírálat éri. A sok házi megint mumus, a kevés meg azt jelzi, nem veszi komolyan a feladatát. Ha a gyerek nem halad, nem fejlődik kellő ütemben, akkor gyakran nem az okokat keressük szülőként, nem nézzük meg, hogy van-e valódi akadálya az eredményességnek, vagy, hogy a gyerek képességei milyen mértékben engedik a fejlődést?  Egyszerűen nagyon sokan nem tudják megérteni, hogy gyerekek nem azonos szintről, fehér lappal indulnak, és van velük egy mindenhatónak titulált oktató, aki csak akkor az, ha tanítani kell, és eléri náluk a lehetetlent. Mindig, mindenáron. Ha nem éri el, akkor lehet hibáztatni és támadni, de az nem merül fel, hogy vannak szerényebb képességű gyerekek. Hiába járnék én éneket tanulni a legnagyobbakhoz, belőlem soha nem lehetne operaénekes, és ez nem az oktató hibája lenne, aki már letett az asztalra előttem is. Pusztán nincs meg bennem az, ami naggyá tenne, hiába vagyok szorgalmas, ügyes. Az ilyesfajta képességeim korlátozottak. Ezt a tényt nagyon kevés szülő tudja feldolgozni, miközben otthon egyre kevesebben hajlandók érdemben foglalkozni a gyerekeikkel. A foglalkozás alatt nem azt értem, hogy rendszeresen kellene esetleg gyakorolni, bár az sem lenne egy utolsó szempont, hanem az együttlétet.

Tisztelet a kivételnek, de tegyük már szívünkre a kezünket, menten látni fogjuk körülöttünk, hogy a felnőttek nem beszélgetnek. Lassan egymással is alig, a gyerekeikkel meg pláne nem. Nem valódi érdeklődéssel kérdezik meg, hogy mi történik egész nap, nem beszélgetnek a gyerekeket érintő mindennapos dolgokról. Nem a felnőttek gondjait kell rájuk testálni, nem azt kell megértetni velük, hogy a felnőtteknek sem egyszerű, hanem beszélgetni kell velük. Együtt főzni, játszani és olvasni. Együtt kell lenni a gyerekkel, nem a körülöttünk lévő eszközök bűvöletében tenni úgy, mintha jelen lennénk. Kimondva: nem a telefon és a laptop varázslatában kell színlelni a figyelmet.

 Elmúlt pár hónap tanítás újrakezdése óta, és megint tapasztalhatjuk, hogy egyre több a bírálat. A pedagógusok felelősek mindenért.  Ha kézmosásra buzdítunk, akkor kiszárad a gyerek bőre, ha meg nem, akkor meg veszélybe sodorjuk.  Ha előre ültetünk valakit, akkor miért pont őt, amikor van nála alacsonyabb, szemüveges, ha meg hátra, akkor hagyjuk elkallódni, mert ott kevés figyelem esik rá. Ha nem szervezünk versenyeket, akkor nincs megmérettetés, ami a mai társadalom lételeme, és telefonok sorozata érkezik a szülők részéről, merthogy kiváló a gyerekük, és vágyna versenyezni.  Ha meg szervezünk, akkor az is probléma, hisz vírushelyzet van. A gyerekek különböző osztályokból egy légtérben gyűlnek össze. Ugyanez vonatkozik a testnevelés órákra is. Kinn azért nem jó, mert az nem igazi mozgás, a játék meg nem számít, mert edzett fiatalokat szeretnénk, benn meg azért nem, mert nem megfelelőek a körülmények a járvány miatt.

Így a támadások össztüzében kell jókedvűen bemenni dolgozni. Szeretettel kell fordulni azon gyerekek felé, akiknek a szülei előzőleg este tízkor követeltek magyarázatot minősíthetetlen stílusban egy dolgozat eredményére. Hétvégi bevásárlás közben mosolyogva kell választ adni a szülő által ott feltett kérdésekre, mert a pedagógus, mindig rendelkezésre kell, hogy álljon. Mindig tudnia kell, hogy az adott gyerek abban a pillanatban mire képes, hol tart, és remélhetőleg gyémánttá kell csiszolni a tanév végére. Az mindegy, hogy a pedagógus is ember, van családja, szorong, fél, mert minden nap ki van téve a fertőzésnek. Látom, amint a kollégáim rémülettel az arcukon mennek be dolgozni. A gyerekek és köztük nincs plexi, percenként ezer módon érinti meg őket valaki vagy valami.  A taknyos orr, az asztalra kent nyálas morzsa nem mese. És megteszik. Nem azért mert hősök, egyszerűen csak szeretik a munkájukat. Meg azért, mert dolgozniuk kell. Érdekes módon a társadalom elvárja, hogy a pedagógus mindig elhivatott legyen. Ha nem az, akkor azonnal sározzák. Ha viszont az értékeléséről, megbecsüléséről van szó, akkor gyakran támadják.

 Sokak szerint a pedagógus mindig nyafog, mindig panaszkodik, de kevesen gondolják át mit jelent 25-28 fővel napi szinten foglalkozni. És ebben benne van a gyerek lelke, teljesítménye és sikere. Benne van az otthonról hozott összes minta. Benne van a szeretet és a szeretetlenség is. És mindez csak alsóban, még nem említettem a felsőt és a középiskolát.

Minden munka egyformán fontos. Legalábbis annak kellene lennie. Nem értékesebb az orvosé sem, csak mert kiszolgáltatottabbak vagyunk. Ugyanennyire kell egy jó fűtésszerelőt, egy fodrászt, egy buszsofőrt becsülnünk. Mind a maga területén meg kell, hogy tegye, amire képes. Ez naivságnak tűnik, de ha társadalmunkban megértetnénk a gyerekekkel, hogy egy szakács, egy mérnök, egy tanító egyformán értékes, talán nem akarna mindenki celeb lenni, és értéktelen műsorokban szerepelni.

Vajon lehet-e még jól tanítani? Remélhetőleg igen. Önmagunkat, gyerekeinket, egymást. Mindezt szeretettel, elfogadással és végtelen nagy türelemmel. Tanítani és megérteni, hogy a hal sosem fog fára mászni, a nyúl meg nem ússza át az óceánt. De ez nem baj. Nekik nem az a dolguk.

A saját dolgunkat kellene jól csinálnunk, és nem bírálatot fogalmazni, ha valami nem sikerül. Meg kellene tanulnunk elfogadni a hibákat. A sajátjainkat és a másokét is, mert tévedni nem bűnös dolog. Ha mindenki valóban a saját portája előtt próbálna seperni, akkor talán lennének remek cukrászaink, cipészeink, és minden más, ami egyformán értékes.

Jó lenne jól tanítani. Elsősorban önmagunkat, utána egymást. Azután talán ez az összekuszálódott, értéktelenné formálódó világ  csak visszaváltozna. Naiv vagyok? Meglehet. Akkor is….