Amikor néha hosszabban figyelem magam a tükörben, meglátom az arcomban anyám. Gyerekként mindig azt hallottam, hogy ez a kislány tiszta apja, de én semmit nem tapasztaltam ebből, talán csak a szorongás maradt bennem ilyen mondatok után. Apám pocakos volt, szeretett enni és vad haragjától nagyon féltem. Azt gondoltam, nem lehetek ilyen. Már a nézésétől is majd összepisiltem magam, ezért soha egy feleselő szó nem hagyta el a szám. Rettenetes félelemmel hallgattam tömör mondatait, és vártam, mikor veszi elő a nadrágszíjat. Kamaszként olykor, ha nem látta, gondosan vizsgáltam az arcát, de semmi hasonlóságot nem tapasztaltam. A kövérsége azonban megriasztott. A családban előre megmondták, szinte kódolták belém, hogy harmincéves koromra elhízott leszek. Nem lettem.

Anyám viszont sovány volt, sokszor keserű. Soha nem láttam szépnek vagy fiatalnak. Volt egy cipős dobozunk, amelyben egymásra hányva hevertek a fényképek. Azokat néha, ha szabad volt, nézegettem. Megtaláltam azt a tizennyolc éves lányt is, aki már akkor többnek látszott.  Sehogy sem tudtam felfogni, hogy ő ott a képen, akinek nincs mosoly az ajkán, ő lett az én édesanyám. Még csak szomorkás volt akkoriban, de mire én már vizslató tekintetemmel ízekre szedhettem, kegyetlen is lett. Gyakran éltem meg, hogyan bánik az állatokkal. Faluhelyen a kutya az kutya, nem viszik be a házba, és az a dolga, hogy őrizze a házat. A macska csak úgy van, és ha egeret fog, akkor már van értelme a létének. A többi állat viszont azért él, hogy megegyük. A tyúkok tojást tojnak, és ha a kutya rájuk fanyalodik, akkor vesznie kell. Nem egyszer hallottam vonyítani a kutyánk, amikor bottal megverte anyám, mert megérdemelte: tojást lopott. A nagyobb baj az volt, ha elkapott egy-egy fiatal jércét, csak úgy játékból. Az egyik legkegyetlenebb tanulás az volt, amikor a kutya szájába forró főtt tojást nyomott, hogy megtanulja, soha többé nem nyúlhat ahhoz, ami az emberé. Az a családé. Elvégre azért tartjuk az állatokat, mert hasznunk van belőlük. A kegyetlenség hozzátartozott anyám jelleméhez. Tőle mégse féltem annyira, mint apámtól. Megszoktam, hogy az állatokkal így bánik, és ha netán szóvá mertem tenni, csak úgy finoman, akkor rám rivallt. Azt mondta, az állat arra való, hogy az embert szolgálja, és netán tudok jobb megoldást a regulázásra? Persze hallgattam, mert a verést én sem kerültem el, ha úgy adódott.

Aztán egy napon mégis megroppant bennem valami. Úgy hat-hét éves lehettem, az öcsém meg négy körül. Délben, miután ettünk, a maradékot kivitte a kutyának. A szalmakazal mellett volt megkötve a szerencsétlen, még alig lehetett egy éve nálunk. Természetesen csirkecsontot, kenyérhéjat és minden olyat, amit nem szerettünk, neki adtuk. Az ebéd végeztével öcsém kiment az udvarra a kutyához. Játszani akart vele, de az még evett. A csontokkal bajlódott, amikor ő leguggolt mellé, és elkezdte elszedegetni tőle, amit még nem kapott be. A kutya haragos volt, hiszen nemhogy megzavarták, még el is vették tőle, ami csakis az övé. A gyerek meg gyerek, ő csak játszott volna, nem vette komolyan a figyelmeztető morgást. Neki az játék volt, még nevetett is, és tovább incselkedett.  A kutya viszont megelégelte, és csont vagy épp öcsém keze után kapott. Nem lehet azt már tudni. Mi  az éktelen visításra futottunk ki. Anyám keze zsíros volt a mosogatólétől, arca hófehér. Meglátta kedvenc gyereke ordító arcát, mi több, véres kezét.  A kutya ártatlanul nézte a fiút, már rég elfelejtette, hogy az ebédjét valaki el akarta tulajdonítani. Anyám felkiáltott, pedig nem volt komoly a sérülés, de annál nagyobb az ijedelem.

Felkapott és husángot, ami a kazal mellett feküdt, és úgy fejbe vágta a ház őrét, hogy az egy hang nélkül kimúlt. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Mi, gyerekek nem mertünk, anyánk meg nem akart vagy tudott mit mondani.

Bennem akkor olyan erős félelem keletkezett, hogy ha később felém nyúlt az anyám, nem mertem megmozdulni. Simogatni sose akart, legfeljebb a ruhámat igazította meg, vagy épp megcsavarodott harisnyámat forgatta volna vissza, ha hagyom. De én elhúzódtam, és gyorsan megcsináltam magamnak.

Több évtizede ennek, de nem múlt el az érzés.

És a tükörből visszanéz rám egy olyan asszony arca, aki az anyám volt. Nagyon hasonlítok rá. A külsőmet nem tudom megváltoztatni, a mosolytalan arcom talán igen. Nézem magam és szeretném azt gondolni, nem, nem vagyok olyan, mint ő.

Erzsébet nap van. Eszembe jut, de nem ítélkezem. Nemcsak azért, mert már nem él. Nincs jogom hozzá. Már tudom, hogy nem volt könnyű élete, és bántásból neki is kijutott bőven. Hosszú évek alatt kiderítettem, szeretni őt se szerette senki, és talán, a részeges apja, aki éjnek évadján számtalanszor utcára kergette a családot, megütötte őt is. Még ha nem is bottal, de szavakkal, szeretetlenül.

Nézem a tükröt és hiába minden hasonlóság, már tudom, ő nem én vagyok. Nem is kell győzködnöm magam, mert rég tudom, tudok mosolyogni, nincs bennem kegyetlenség.  A szívem mélyén már jó ideje megpróbálom megtalálni annak az asszonynak a képét, aki világra hozott. Erzsébet nap van... Nekem ő jutott. Ő általa lettem olyan, amilyen vagyok. Hogy ez nem volt mindig könnyű vagy előremutató? Nem, de ez már semmin nem változtat. Már soha nem tudom megkérdezni tőle, vajon megbánta-e, hogy meghalt az a kutya? Vajon ki szerette őt igazán? Kit szeretett ő? Én viszont egyre jobban sajnálom, hogy ezekre már nem kaphatok választ. Így megkeresem magamban még akkor is, ha a tükör sokszor fejbe kólint.