Csak egy dátum, egy nap az évből, mégis fogadkozunk. Talán, mert szeretünk megfogadni valamit, amiről tudjuk, hogy sokszor lehetetlen, mégis azzal a reménnyel kecsegtet, hogy sikerülni fog. És, ha sikerül, akkor erősek, bátrak és kitartóak voltunk. Ha meg nem, akkor gyengék, gyávák és sikertelenek. Azonnal címkét ragasztunk a homlokunkra és ezzel a láthatatlan bélyeggel járunk-kelünk. Nem számít, hogy nem látja senki, mi pontosan tudjuk, hogy ott van az, és le nem vennénk.

Amikor a csapból is azt halljuk, hogy szeresd önmagad, meg, hogy fontos vagy, megérdemled a jót, akkor kicsit megijedünk. Tényleg járna nekünk minden jó? Tényleg boldogságot kaphatunk minden bokorban, ha nem megyünk el mellette? Valóban rajtunk múlik minden? Minden biztosan nem, de jórészt igen. Nem azért, mert mi esszük meg a sok felesleges nasit, mi nem mozgunk, mi mérgezzük magunkat rossz kapcsolatokkal, és mi vagyunk gyávák, mert nem merünk változtatni. Inkább, mert nap, mint nap bántjuk magunkat. Milyen egyszerű azt mondani, szeresd önmagad! Ki szeretne, ha nem te? De, aki ezt nem érzi, annak hiába mondogatjuk, hogy szép, sovány, merész, a tükörben egy félénk, kövérkés, bizonytalan ember néz vissza ránk, és ezt a tükröt senki nem tudja kifényesíteni helyettünk. Ez a minden rendben lesz, semmi baj mondatok egyenes következménye. De igen, olykor van baj. Gyakran nehezen lesz rendben minden. Túl sokszor nem megy a változás, változtatás.

Egyetlen dolgot azonban jó lenne valóban megfogadni: azt, hogy ne bántsuk magunkat napjában ezerszer.

Kis félmondatokkal, minősítéssel, egy tekintettel, egy fintorral azonnal tőrt döfünk a testünkbe és lelkünkbe, ha valami nem olyan, mint elvártuk. Ezer meg ezer módon döntünk, választunk és üzenünk a külvilágnak. Igen, vannak napok, amikor nincs kedvünk szorgos háziasszonynak lenni. A hajunk lenőtt, és nem férünk bele a tavalyi szoknyánkba. Gyerekünkkel szemben megint nem voltunk következetesek, újfent nagy volt a szánk és megbántottunk másokat túlzott őszinteségünkkel. Vagy elhallgattunk valamit, amit rég ki kellett volna mondanunk. Már megint nem álltunk ki magunkért és nem mondtunk nemet, pedig semmi kedvünk nem volt egy munkához, helyzethez, netán edzéshez.

Valóban nem vagyunk modellek, és vannak hurkáink, narancsbőrünk, szarkalábaink vagy éles nyelvünk. Pletykázunk, irigykedünk és elégedetlenkedünk.

De! Ostorral a kezünkben megyünk végig az életünkön, és a legtöbb esetben túlságosan erős ütésekkel próbáljuk magunkat jó útra téríteni. Hazudunk némi jót, elfogadjuk az elfogadhatatlant, és nem tudunk kilépni abból a lélekből és testből, amit kaptunk.

Azt kell(ene) megfogadnunk, hogy pontosan ezt megtanuljuk megérteni és elfogadni.  Igen, ilyen vagyok. Nem jó és nem rossz, csak ember, aki itt és most él. Igyekszik, de sokszor elbukik. A hibák tanulásra ösztönöznek, aztán mégsem megy ez a tanulás. Azért vagyunk a földön, hogy megértsük, az út a fontos. Az az út, amelyen, ha végigmegyünk, jobbról-balról utánunk nyúl egy kéz. Hol ide ránt, hol oda, de mi mindig visszatérünk. Ez az életünk vonala. Ha már tényleg sok kudarc, bánat és sikertelenség ér bennünket, legalább mi hagyjuk abba az önostorozást. Akkor, abban a helyzetben, amiben voltunk, valahogy döntöttünk, léptünk, és nem tudtunk másként tenni. A legjobbat választottuk. Az tűnt a helyesnek. Ezért nincs rossz döntés. Nem voltunk képesek máshogy tenni, reagálni.

Ezért az idén egy dolgot biztosan meg kellene fogadnunk: nem bántjuk magunkat. Nem hangzik el, a ronda vagy, öreg és kövér, ostoba és üres kifejezés önmagunkra. Nem jegyezzük meg, hogy hülyék voltunk, mert századszorra is elkövettük ugyanazt a hibát. A testünk és vele együtt a lelkünk meghallja a szavunk. Fogadjuk meg, hogy nem nyomunk tüzes billogot egyikre sem. Azon az úton, ami mi járunk, senki más nem jár. Nem érzi, nem gondolja ugyanazokat. Emlékeinek lenyomata sem ugyanaz, mint, ami bennünk van. Így a tanácsok sikertelenek, olykor félre visznek. A reakciók, amiket kapunk bárhol, bármikor, lehetnek elkeserítőek, félelmetesek, otrombák, de tudnunk kell, akárki, akármit mond, azok nem mi vagyunk.

A legtöbbet akkor tehetjük ebben az évben és úgy mindig, ha nem bántjuk magunkat. Se szóval, se tettel. Ha a gondolatainkat barátunkká fogadjuk és nem kínzóinkká.

 Legyen ez az év mindannyiunknak elfogadóbb, simogatóbb, mint eddig bármelyik! Erre van a legnagyobb szükségünk.