Tanár lettem, pontosabban tanító. Nem azért, mert hosszú a nyári szünet. Nem azért, mert van téli és tavaszi is. Nem miattam van, engem nem kérdeztek meg arról, legyen-e. Tanár lettem, mert tanítani akartam. Úgy hittem, gyerekek közt lenni jó. Velük nevetni, kirándulni, oktatni őket remek dolog. Most is így hiszem. Nem motivál a nyári szünidő, amely persze nem három hónap, de ez sose fog kimenni a köztudatból. Maga a nyár a zavaró. Ekkor tűnik úgy, hogy ingyenélő vagyok.

Tanítok és adminisztrálok minden nap a régi világban. Észrevétlenül pótanyává válok, de olykor nővérként, pszichológusként is szerepelek a gyerekek életében. Azt mondom, gyerekeim vannak, egyszerre huszonhat. Mert tényleg ennyien vannak. Tudok haragudni, kiabálni kell. Bíráskodom és igyekszem elfogadásra nevelni, majd elsimítani sok-sok gyerekráncot. Nem vagyok tökéletes, ahogy sokan közülünk sem azok. Ezerfélék vagyunk. Jók, rosszak, sérültek, kedvesek, gondoskodók, motiváltak és kiégettek. Ahogy mindenki Magyarországon. Igyekszem, de nem mindig sikerül. Tévedek is és persze nem tudok megfelelni 25-26 szülőpárnak. Biztosan vannak, akik elfogadnak, kedvelnek, de olyanok is, akik nem gyújtanának gyertyát a házi oltáron a képem mellett.

Mindannyian tudjuk, hogy nem minden orvos, villanyszerelő, fodrász, óvónő, eladó jó. Azért mert ember és nem tökéletes. Tudjuk, de nem akarjuk elfogadni. Elvárjuk a tökéletességet, mert nekünk az jár. Bírálunk, támadunk, és csak ritkán dicsérünk. Bárkit, bármikor.

Pedagógus vagyok és az is maradok. Ez nem azt jelenti, hogy mindent kibírok. Szeretem a munkám és igyekszem jó ember maradni. Elsősorban ember vagyok, aki ezt a szakmát választotta. Szándékosan nem írom, hogy hivatást, mert mindenki ezt várná el. Ha végeztem az iskolában, hazamegyek. Családom van, sírok, nevetek, kirándulok, és nem jár az eszemben folyton, hogy melyik gyerek hogyan teljesít, mire képes és hogyan tudnám fejleszteni. Nem azért, mert rossz tanító vagyok, csak szeretem kiereszteni a gőzt. Nem akarok éjjel vonalas füzetekkel álmodni, piros javításokat belelátni, és mégis sikerül. A közvélemény mégis elvárja, hogy mindig készenlétben álljak. A boltban legyek kedves és tartsak fogadó órát, ha tetszik, ha nem. Ha tartok, jó vagyok, ha sietnék, akkor barátságtalan és nyegle. Pedig csak a fagyott hús leve folydogál a szatyromban.

Nem azért tanítok online, mert ehhez van kedvem. Ülni és egy képernyőnek beszélni, nézni, ahogy a gyerekek unatkoznak, percenként jelentik be, hogy ledobta őket a rendszer, meg hogy nem hallanak, ja, nem jelentkeztek, csak úgy maradt a jel, nem túl motiváló. Pontosítok: egyáltalán nem az. Az jár a fejemben, mennyi megy át abból, amivel erőlködöm, amikor rendes körülmények között is gondot okoz az érdeklődés fenntartása. Bizakodom, aztán elveszítem a kedvem.

Gyerekek közt élek ezer éve. És most félek. Tudom, nem szabad, mondja majd gyorsan valaki. Félek attól a világtól, amelybe két hét múlva kerülhetek. Tudom, beoltanak. Talán. És mégis, ha belépek az iskola kapuján vajon leszek-e olyan felszabadult és nevetős, mint eddig? Merek-e majd gyereket közel engedni magamhoz?  Huszon páran néznek majd rám, és a maszkom mögött látszik-e majd rajtam a félelem? Ha látszik, akkor ők is félni fognak. Hazaviszik a láthatatlan érzést, és szorongani fognak. Hazaviszik a vírust szüleiknek, hisz nincs az a helyzet, amelyben a gyerekek nem érnének egymáshoz. És otthon félni fog a szülő, mert neki is egy élete van. Hiába nem megy sehová, vagy online él, hanyagolja a saját szüleit, mégis benne marad a szorongás.

Tudom, nem így kell élni. De amikor azt mondjuk, ne kezdődjön még a tanítás, azonnal támad bennünket a külvilág. Vajon miért hiszik sokan, hogy annyira jó otthon ülni és képernyőnek beszélni? Ezek nehéz idők. Nem szabadna, hogy a jegyek, a tanórák és az érettségik befolyásoljanak életeket.  Örülnünk kellene, hogy még megvagyunk. Mindannyian. Emberek, akik még lélegeznek, van mit enniük, akikre süt a nap. Hagyni kellene, hogy most ne osztályozzunk.

Nem, nem akarok a szülőkre hárítani semmit. Pontosan tudom, milyen nehéz munka a tanítás. Szülőként pláne. Neki nem ez a dolga. Nem követelni akar, dolgozatot íratni, számon kérni, miközben ős is retteg, szenved vagy gyászol.

Tanár vagyok, nem ellenség. Nem rosszat akarok se gyereknek, se felnőttnek.  Azt szeretném, ha elfogadná mindenki, hogy a szenvedés, a fájdalom, az idegeskedés most közös. Kinek ezért, kinek azért nehéz. Nem kell a támadás, a bírálat, a mocskolódás senkinek. Bőven megtelt már a szívünk, agyunk ilyesmivel. Arra vágyom, hogy észrevegye már mindenki, emberek vagyunk. Emberek, akik nem tudják, mi lesz, de nem akarnak egy kórházi ágyon kilépni ebből a világból. Emberek, akik tökéletlenek, de élnek!

Tanár vagyok és barát is. Ez számít, semmi  más.