A mesék csodálatosak, főleg csodálatosan végződnek….Mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.  Boldogan, mert csak szerelem van és nincsenek hétköznapok. Hófehérke nem mosogat, nem pucolja a vécét, nem kell három gyerek után naponta kétszer mosnia és azon aggódnia, hogy vajon nem felejtett-e el tízórait csomagolni egyiküknek.

A mesékben nem találkozunk csak gyönyörű, bájos, alkalmazkodó királylányokkal. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor hosszas várakozás után megérkezik a királyfi, hogy megvívjon a sárkánnyal! Mi lenne, ha a királylány, ekkor kikiabálna az ablakon és elég kellemetlen hangon ezt ordítaná:

-         Hol a búbánatban voltál ennyi ideig? Lassabban már nem tudtál jönni? Vagy a cimboráiddal ...

  „ A legnagyobb hiba, amit elkövethetsz, ha félsz hibát elkövetni.”  /Bob Gass/

Rövid, gyorsan röppenő életünk során folyton hibázunk. Néha olyan érzésünk támad, hogy minden tettünk hiba, talán az életünk is az. Ez persze merő túlzás, a kétségbeesés mondatja velünk. Ha körülnézünk, sokszor azt látjuk, hogy vannak olyan emberek, akik hibát hibára halmoznak, mégis boldogulnak. Ez szinte érthetetlen, és, ha felhívjuk figyelmüket a hibáik halmozására, megdöbbennek, érthetetlenül meresztik ránk tekintetüket. Ha mélyen belegondolunk, akkor felvetődik a kérdés, hogy mi is a hiba? Honnan ered? Nekik miért nem hiba az, ami nekünk nagyon is annak tűnik?

A hiba a tetteink következménye. Annak kifejezése, hogy valamit ...

 „ Amire képesnek tartod magad, azt meg is tudod csinálni – és ez fordítva is igaz!”  /Vera Peiffer/

Biztosan sokan találkoztak olyan ismerőssel, baráttal, családtaggal, akiből folyamatosan ömlik a panasz. Olyanok, mint egy állandóan működő vulkán, fortyognak, lázadnak és köpködik magukból a sérelmeket. Sokszor érezzük velük kapcsolatban, hogy jobb lenne menekülőre fogni, mert elviselhetetlenül húznak bennünket lefelé. Ez nem azért van, mert önzőek vagyunk, vagy képtelenek vagyunk más problémáival foglalkozni, vagy, hogy önnön fontosságunk túlcsordul bennünk, hanem, mert olyan fokú negatívitás jellemzi a panaszkodókat, amellyel megküzdeni már nem kellemes kihívás.

Természetesen nagyon jól esik bajainkkal, ...

A gödör alján lenni, nem mozdulni, nem kapaszkodni, életünk legtragikusabb időszaka. Ezerféle okból kerülhetünk mélyre: elveszítettünk valakit, szerelmi csalódás ért bennünket, pénztelenség gyötrelme, vagy a kilátástalan jövő ránt vissza minket. Esetleg céltalan vágányra sodródott az életünk. Mindegy mi az, amit úgy élünk meg, mint az életünk részecskéinek széthullását. Egyformán fájdalmas mind. Erős, fizikai fájdalommal is bíró érzés lesz rajtunk úrrá.  A puzzle, amelynek darabkái eddig összekapaszkodva néztek vissza ránk, hirtelen megváltozik, váratlanul, nem jelezve előre, mert jött egy forgószél, vagy csak egy könnyű szellő, ami belekavart és szétvitte a darabkákat.

Legtöbbünket nem is olyan régen, ...

Nő vagyok. Ez biztos.  Ízig-vérig nő. Nő vagyok reggel, délután, esőben, sárban, ősszel, tavasszal. Mindig. Vajon mikor tudjuk meg, hogy azok vagyunk? Amikor rózsaszínű ruhácskába öltöztetnek csecsemőként? Amikor nem szólnak ránk, ha pityergünk minden kis apróságon három évesen? Amikor rájövünk arra, hogy szabad sírnunk, szabad szeszélyeskednünk, mert az együtt jár a női mivoltunkkal? Amikor felvesszük anya magas sarkúját és mindenki ellágyultan mosolyog? Vagy, amikor a mosolyunktól a felnőtt férfiak is olvadoznak, pedig csak ovisok vagyunk, és csábítani még nem akarunk? Valahol, nagyon korán kezdődik el ez bennünk.

Hogy jó-e nőnek lenni, arról vitatkozhatnánk reggelig. Mert sokszor jó. Ha megdicsérnek bennünket a ...

„ Ha az ember tudná, hogy mit rak le útjára a holnap….sokszor másként élné a mát.”

/Léria Dipán/

Nincs olyan ember a földkerekségen, aki ne játszott már volna azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha tudná a jövőt? De csak a sajátjáét… Egy rakás film is készült a témából. Ha megkérdeznénk a barátainkat, vállalnák-e a jövőbelátás kockázatát, jónéhányan kapásból rávágnák, hogy igen. Mások viszont legalább ennyire határozottan tiltakoznának. Manapság, így a 21. század első felében, amikor az emberek nagytöbbsége nem találja a helyét a világban, amikor is a technikai fejlődés megemésztette a lélek apró morzsáit a mindennapokban, sokan úgy érzik, hogy a kiszámíthatóság javukra válna. Míg egyeseket ...

Különböző kutatások bizonyították már sokszor, hogy igen gyakran nem mondunk igazat. Naponta kb.70 hazugság hagyja el a szánkat és ebben benne vannak az elhallgatások is. Ha naponta ez a szám 70, akkor szorozzuk be 365-tel és már az évi hazugságaink száma igen sok lesz, nem beszélve egy élet összességének hazugságairól.

Miért hazudunk? Sok okból kifolyólag: kényelemből, önzésből, türelmetlenségből, unalomból, lustaságból, kegyeletből és még sorolhatnám. Hazudni egyszerűen jó. Sokszor biztonságosabb, mint igazat mondani. Azért is hazudunk, mert látjuk, hogy ezt várják tőlünk.

Sokszor szajkózzuk, kiírjuk „csodás” idézetekben a közösségi oldalakra, hogy milyen szép az őszinteség, és hogy mennyire más lenne a ...

Hogyan tudjuk legegyszerűbben valakinek a tudtára adni, hogy érdekel, hogy szeretjük?  Egyszerű és hatásos módon. Nem kell semmit vennünk, nem kell ajándékot csempészni az asztalára, zsebébe, nem kell óránként felhívni, apró üzeneteket küldeni. Csak egy valamit kell: figyelni rá.

Amikor megismerkedünk valakivel, és most itt a párkapcsolatra gondolok, és érdekelni kezd a másik, akkor az első érzések egyike az, hogy elkezdünk figyelni rá. Felfigyelünk rá már a kezdet kezdetén, de később figyeljük szavait, arcának rezdülését, értjük a mozdulatait és minden, minden érdekel bennünket, ami vele kapcsolatos. Neki adjuk a figyelmünket, ami nem más, mint egy darab az időnkből, nem érdekel bennünket rajta kívül senki más. Egy ...

Sorsunk könyvének lapozása közben sok fejezetet élünk meg. Vannak rövidebb, egyszerűbb, de akadnak hosszabb, bonyolultabb részek is. Ha lapozni kell, vannak, akik könnyedén teszik, csak megfogják az Élet könyvének valahányadik oldalát, s gyors mozdulattal ugranak egyet előre, szinte átlépnek egyes szakaszokat, nem nézek vissza, nem akadnak el a sorok között. De talán többen vannak azok, akik nem mernek lapozni, csak toporognak egyhelyben, hiába jön egy szélvihar, hiába dől rájuk a bánatfal, csak állnak és nem mozdulnak. De könyvünkben a sorok már életre keltek régóta, nélkülünk is csak haladnak előre. Egy láthatatlan kéz írja őket, és ha mi nem vesszük fel a tollat, akkor felveszi más és odakanyarít nekünk pár nemkívánt ...