Már nem sokat beszélek a szerelemről. Volt, élt és lassan elpusztult. Tizenévesen pusztított bennem a legtöbbet. A naiv Hamupipőke-kislány ott tört meg először és véglegesen. Mégis jó volt az a reményteli várakozás, amelyben elhittem és elhittük mindnyájan, hogy a szerelem mindent adhat. Adott is, sokat, sokszor, kéretlenül. Sokkal kevesebb jót, mint fájdalmas kesergést. A reménytelenség magasra emelte, közben meg nem volt más, mint egy könnyű érzelmi vihar, a cunamikról akkor még sejtelmem sem volt. A sírás-nevetés kőlépcsőjén, ha most megállok és visszanézek, tudom, nem a bánat volt több. Mégis szomorkodni mintha kedvesebb lett volna. Elvégre a nagy művek sem örömben születtek, hát még egy földi szerelem, ami nem kerül égi ...

  A házi feladat tulajdonképpen mindenkiről szól, aki valamilyen módon részese a mai oktatásnak. Elsődlegesen persze a gyerekről. Évtizedek óta folyik a vita arról, kell-e, van-e értelme, és ha van, akkor mennyit érdemes adni.

  Azok, akik a házi mellett teszik le a voksukat, elmondják,  mindenképpen a gyakorlás szerves része, mert egy 20-25 fős osztályban nagyon kevés lehetőség nyílik a tanultak gyakoroltatására. A tananyag mennyisége, a felgyorsult tempó, főleg alsóban kifejezetten igényli, hogy akár a nyelvtani szabályokat, az alapműveleteket vagy elsőben a betűket, kapcsolásokat gyakorolják a tanulók. Persze más lenne a helyzet, ha sokkal lassabban haladhatna a pedagógus az anyaggal és valóban lenne idő a tanultak ...

Soha nem értettem a kifejezést pontosan. Mert lehet ezt választani? Nem természetes, hogy az egyik szülő közelebb áll, mint a másik? Lehet itt fele-fele arányról beszélni? Elvétve.

Nem is olyan régen, abban a nem tutujgatós világban, amikor a gyerekek még szabadon eshettek hasra a sárban, járhattak a szomszéd kertjébe málnát lopni, amikor biciklizni az utcán nem sikk volt, hanem természetes napi rutin, nem volt ez akkora téma. A szülők egyszerűen dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak, játszottak. Leosztott feladatok mentén haladt az élet.

  Vajon mennyire eldöntött tény, hogy a családban ki kit szeret jobban? Kimondani szinte szentségtörés, de tudni a szív mélyén, igazság. Az anyák szülnek, főznek, mosnak, takarítanak, leckét ...

  Sokszor hallom vissza, hogy ha témát választok, akkor mindig női lesz. Vagy a nők szemszögéből írom. Ez talán nem is annyira meglepő, mert nőként gondolkodom, nőként élem meg a mindennapokat, hiszen az vagyok. Egy mai nő, bár a gondolkodásom sokszor nem mai. Hogy ez jó-e vagy maradi, biztosan sokan sokféle véleményt alkotnak ez ügyben.

   Az a stílus, az a módszer, amellyel sokan megélik egy házasság utáni újrakezdés gyötrelmeit vagy épp vidám pillanatait, igen sokrétű lehet. Mint a patchwork terítő. Jönnek-mennek az emberek a kapcsolatok labirintusában és olyan ajtókat csuknak be, amelyeket még nem kellene, és olyanokat nyitnak ki, amelyeket teljesen felesleges. Vagy épp megy a csiki-csuki, mert nem lehet eldönteni, érdemes-e ...

Péter hirtelen felriadt. Nem tudta, hogy álmodott-e vagy netán hallott-e valami szokatlant, de azonnal észrevette a résnyire nyílt ajtóban ácsorgó fiát. Őt nézte mereven. Laura hangosan szuszogott mellette. Nem volt szép látvány összegubancolódott hajával és fura fejtartásával.

–     -    ­Mi van? – suttogta visszafojtott hangon. Matyi csak állt és nem igazán volt tudatában az őt körülvevő világnak.

–    -     Menj aludni! – rivallt rá. A próbálkozása, hogy még véletlenül se kelljen kikelnie az ágyból, nem bizonyult sikeresnek. A gyerek szoborrá merevedve nézett felé.

Nem is őt nézte, inkább a nőt, de az is lehet, hogy csak bámult ki a fejéből.  Fel kell tápászkodnia, mert világossá vált előtte, hogy a ...

  Ritkán szoktam irigyelni valakit valamiért. Mindenkinek van egy csak számára követhető útja, amely hol felfelé visz, hol meg hagy zuhanni. Viszont azok, akik azt állítják, nem félnek a haláltól, számomra különlegesek. Mint, ha egy földönkívüli állítaná ezt.

  Csak hallgatom, amint a kávé mellett egy barát elmeséli, a halál számára nem ijesztő. Annál inkább az odavezető út. Csak hümmögök és igyekszem bátornak mutatkozni. Mélyen csodálom a hitét és gyorsan tanulmányokba kapaszkodom, amelyek szerint van élet vagy bármi is a halál után.

Természetesen sokan olvastak már kutatásokat az élet utáni életről, vagy nevezzük másik létnek. Az átkelések, a találkozások a rég elhunytakkal, az alagút végi fény nem ...

Mindent. Legfőképp azon dolgozik, amin nem érdemes. Mit akar a nő valójában? Szerelmet, kedvességet és maximális odafigyelést.

Hazudik, aki azt állítja, nem első akar lenni. Jaj, dehogynem. Van olyan elvetemült nő, aki állítja, hogy békésen szobrozik a dobogó harmadik fokán vagy épp lecsúszott róla és fél lábbal a sárban balettozik? Talán az apácák és Teréz anya. A legtöbb nőnemű minden szálon felé kúszó figyelem-pókokat akar. Hogy dédelgessék, szépnek lássák és dicsérjék. Ehelyett mit kap? Nem túl sokat. A férfi nem dicsér, minek az, semmi értelme. A Forma1 futamán előbb ordítja, hogy király a versenyző, mint egy hatfogásos ebéd után, amit a nő harisnyakötőben és tűsarkúban csinált végig a konyhában hajnali ...

  A guminő 46 éves volt és egy irodában dolgozott reggel 8-tól délután ameddig kellett. Átlagosan barna, átlagosan kék szemű volt, egyedül bőre volt fehérebb a megszokottnál. Száját mindig élénkpirosra rajzolta és nem mosolygott feleslegesen. Mégsem volt barátságtalan, inkább tudatosan visszafogott. Volt véleménye, tudott főzni, remekül vasalt, mégsem szeretett receptekről beszélgetni vagy a napi politikát szidni. Gondosan ügyelt a kezére, mert látványosan hosszú ujjait mindenki megcsodálta.

  Mindkét fia egyetemre járt, ritkán látta őket. Ezt nem bánta, nem mintha rossz anya lett volna. Egészen kicsik voltak, amikor elment az apjuk. Ő meg nem mártírkodott, nem jajongott naphosszat a körfolyosós bérház második emeletén, ...

  Van az a pillanat, amikor bármilyen jó egy buli, bárhogyan folyik a pezsgő a poharak szélén is túlra, roppan a virsli kívánósra, jól esik elvonulni. Ekkor jöhet a régi haver, a tévé, amit majdnem letarolt a mobilvilág.

  Az egyik adón az Indul a bakterház kezdődik. Ezredszerre is a kanapéra ragasztja a nézőt. Már minden poént ismerünk, idézzük és nevetünk is rajta. Tökéletes szereplőválogatás, fantasztikus szövegek, minden ott és akkor üt, amikor kell.

  Most mégis valahogy másra koncentrálok. Eddig sem volt újdonság, hogy Olvasztó Imre világrengetőt alakít. Nem is játszik, hanem ott van, betölti a filmet, mosolyog, mérgelődik, morfondírozik a tehénpásztorok cseppet sem könnyű sorsáról. Már sokan sokféleképpen ...

 Szilvatündér nem volt túl kedves, sem bájos, de még vidám sem. Pontosan olyan volt, mint egy szép kövér szilva, roppanós és kerek. Egyetlen dologban különbözött a többiektől: a cseppet sem kicsiny hiúsága kilógott a tündérek alázatos világából. Bármennyire is szeretett volna szép lenni, sehogyan sem sikerült neki. Tudta, hogy ha naponta több órányit repked vagy, ha nem torkoskodik, akkor biztosan sikerülne neki kisebb szilványira zsugorodnia, ám ez nem volt könnyű.

Az elhatározás nem hiányzott belőle, sőt mi több, az volt a legkézenfekvőbb. Minden reggel a tükör előtt elmondta a varázsigét: Vékony vagyok, ragyogok, én a csini tündérlány vagyok. Ez persze nem volt igaz, és egyelőre nem is akart azzá lenni.

 Így ...