Légy az, akivé válni szerettél volna!

Ma felébredtél, kinn nem sütött szebben a nap, mint tegnap, nem virágoztak csodásabban a fák, de benned megszülethetett egy elhatározás. Nézd meg magad a tükörben! Erre vágytál kislányként? Azt látod, amit látni akarsz? Azzá lettél, akiről álmodtál valaha? Kiállsz magadért? Meg mered mondani, ha valami fáj? Vagy igyekszel mindenkinek jót tenni? Teréz anya vagy, ha kell, ha nem? Mersz őszintén magadba nézni? Szereted azt az embert, aki vagy?

Tudod-e, hogy ki vagy? Tudod-e, hogy a jó úton jársz? Tettél-e a mai napon valamit önmagadért? Megvetted a múltkori piros ruhát, amelyben olyan csinos voltál? Igaz, picit feszült a derekadon, de nem volt vészes. Mertél kockáztatni? A cipőt, a rúzst meg ...

Manapság a tartósság, a kitartás, a küzdelem nem menő. Ez minden téren igaz, hiszen az eldobhatóság, a könnyenszerzés, könnyenkidobás korát éljük. Gyakorlatilag mindentől meg tudunk szabadulni rövid időn belül, ami nem szolgál bennünket. Nem javíttatjuk meg a háztartási eszközeinket, a lábbelinket, a szakadást a ruháinkon és a másmilyen szakadást sem az életünkön. Nem tűnik fontosnak, mert a toldozott-foltozott dolgok rossz fényt vetnek ránk, unalmasak és nagyon cikik. Így van ez az emberi kapcsolatokkal, házasságokkal is.

A társadalmi elvárások már nem kényszerítenek bennünket arra, hogy dolgozzunk egy olyan helyzeten, amelyet sokkal könnyebb lecserélni, mint energiát fektetni bele. Ezért cserélgetjük a partnereinket, a ...

Soha ennyi magányos gyerek nem élt körülöttünk, mint most. Úgy élnek magányban, hogy körülöttük szülők, haverok, szomszédok vannak. Érzelmi sivatagokba költöztek és nem akarnak, vagy már nem tudnak kikerülni onnan. Talán a legkisebbeknél legelszomorítóbb a helyzet. Némi reménységet az óvoda és az alsós évek adhatnak, de csak addig, amíg vannak olyan pedagógusok, akik komolyan veszik a hivatásukat. Ebben a korban még sokat rajzolhatnak, festhetnek, gyurmázhatnak a gyerekek. Hintázhatnak, homokozhatnak és fogócskázhatnak is kedvükre, ha van hol. Mindez azon is múlik, hogy ki, hogyan terelgeti őket.

Érdekes megfigyelni azt a szokást is, hogy a mai szülők egy része nem viszi haza azonnal a gyerekét délután 4-5 óra körül, ...

Furcsa lény az ember. Tudja, hogy mi a rossz neki, tudja, hogy mivel tehet kárt önmagában és másokban, mégis megteszi. Hallja nap, mint nap hogy lassítania kellene, hogy érdemes lenne sportolnia, több folyadékot fogyasztania, pihennie, elengednie az élet apró bosszúságait, de nem teszi.

Születésünk pillanatától elindulunk egy úton, ami a halálhoz vezet. Lehet azon az úton egyenesen, kacskaringósan, nevetve és a világot gyűlölve is haladni. Nem mindegy. A hozzáállásunk az egyetlen, ami megváltoztatható. Amikor egyre gyakrabban tapasztaljuk azt, hogy a körülöttünk lévő megbetegszenek, vagy küzdenek a rákkal, összeroppannak, kikészülnek, elmenekülnek a földi létből, akkor egy pillanatra megijedünk. Kicsit megállunk, pár napig ...

Az öreg cipész sehogyan sem illett ebbe a világba. 81 éves volt, de a keze nem reszketett. Pihenni nem szeretett. Azt gondolta, hogy majd a sárgaföld alatt lesz bőven ideje, de ha lehet, még ott is megjavítana egy pár cipősarkat. Bár ma már a legnagyobb gondot az okozta, hogy egyre kevesebben akartak cipőt javíttatni. Eldobható vált minden lábbeli, ahogy az érzelmek is. Régebben tömegesen jöttek hozzá csinosabbnál csinosabb fiatalasszonyok és restelkedve hozták neki az elkopott sarkú szandálokat. Mindegyik olyan volt, mint egy titkos Hamupipőke, csak a helyzet fordított volt. Egy királyfi válogatta a lábakat, száz királylány meg megtalálta a soha el nem veszített lábbeliket.

Tudta ő, hogy a királyfik nem bőrszagban ülnek ragasztófoltos ...

Ragyogó repceföldek mellett visz az út hazafelé. Nagypéntek van. A busz tele sietős, kapkodó emberekkel, akik történetét nem látja senki. A szívem tele nyugtalansággal és azon gondolkodom, miért kell épp most hazamennem. Itthonról haza. Persze, a hivatalos dolgok. Még ezen a napon is. Egy halál, a hagyatéki eljárás a hivatalban nem törődik mással, csak a tényekkel. Az iratok tele vannak számokkal, paragrafusokkal és adatokkal. Senki nem kérdezi meg, hogy a papír jelent-e többet egy átlagos papírnál. Nem érdekel senkit, csak alá kell írni, iktatni és eltenni, mert előbb–utóbb semmi nem marad az emberből, talán csak egy szám, hogy volt, hogy létezett. Ott porosodik majd egy polcon, amíg elektronikussá nem teszik. De adat marad ezután is. ...

Félek, de lehet, hogy nem is ez a jó szó….Aggódom. Töprengek. Rágódom.

Félek, de nem attól, ami lehet, ami még jön, mert az nincs. Attól, ami most van. Hogy nem figyelünk egymásra. Hogy az utakon versenyt játszunk az élettel, hogy az utcán összeeshet bárki, nem sokan sietnek a segítségére, mert az körülményes, időigényes, és mert nem is ismerik, mert biztosan részeg vagy drogos.

  Félek, mert az irigység, a mások visszahúzása, a szidalmazás, a becsmérlés, a pocskondiázás hatalmas méreteket ölt. Már lassan mértékegysége is lesz. A gyűlölet. Amikor az ember embernek farkasa, mert nem tudja elviselni önön kisszerűségét, tombol, vagdalkozik, és ha lehetne büntetlenül tenni bármit, még ördögibb dolgokat is művelne.

...

Sokan azt gondolják, hogy az iskolaérettség legfontosabb feltétele, hogy milyen magas a gyerek, hány kiló, tud-e cipőt kötni vagy ismeri-e az irányokat. Természetesen, ezek is nagyon fontosak, hiszen az öltözködés, a cipzárral, a gombokkal, fűzőkkel való bajlódás alaposan lelassíthatja, zavarhatja a gyereket, ha nem rendelkezik megfelelő gyakorlattal. A mai gyerekek többsége ennek is híján van. Nem volt rá idő, hogy megtanulja, hangzik a válasz. A sietős reggelek, a délutánok az oviban, a kapkodós hétvégék nem tették lehetővé, hogy kellő türelemmel és akarattal elboldoguljon a gyerek. A szülő türelmetlen, fáradt, ingerült, mert őt is ezer inger éri a munkahelyén, az utakon és gyakorlatilag mindenhol, ahol megfordul, ...

Néha nehezemre esik az írás. Nem tudom, hogy ez az öregség és a Halál közeledtének nagyon is kézzel fogható jele a számomra vagy egyszerűen csak a lustaságé. Bár titkon azt is bevallom, hogy öregnek is lusta vagyok. Sokszor beletörődéssel gondolok arra, hogy a Halállal is csak merő tunyaságból nem találkoznék és a sarokról csak odabiccentenék neki, hogy megértse, számítok rá, de azért nem kívánatos vendég nálam. Világéletemben megvetettem azokat az embereket, aki rettegve gondoltak az elmúlásra, erre most, őszülő fejjel, meg-megkopó emlékezettel, restelkedem.

Emlékszem, nemrég te is csak legyintettél és azt mondtad, hogy a San Diego-i napfény már csak a szerelmeseket kelti életre, bennünket pedig megaszal és utána kitesz ...

Bence annyira átlagos volt, hogy nem a tucatba, hanem a fél tucatba is bele illett volna. Nem volt se sovány, se kövér, se barna, se szőke. Szabadidejében nem csinált semmi menő dolgot, nem tanult angolul, nem lovagolt és focizni sem szeretett. Egyszerűen csak volt. Tizenhárom évével nem tartozott a gyerekek, de a felnőttek világába sem. Egyetlenegy dologban azonban biztosan nem hasonlított az osztálytársaira. Nevelőszülőknél élt már 8 éve a húgával és az öccsével. Rendesek voltak vele, de azért mindig érezte, hogy abban a családban ő nincs otthon. Voltaképpen sehol nem volt otthon. Ahol lehetett volna, ott nem kellett, itt pedig hiába kedveskedtek neki a lehetőségeikhez képest mindennel, nem érezte, hogy ide tartozna.

Julika és ...