Vera az előszoba tükrében mustrálgatta magát. 42 éves volt, épp válni készült. A tükör egy meglepően jókedvű arcot mutatott. Még egy szemtelen kacsintással is rásegített a erre. Azon töprengett csak, hogy piros ruhája nem túl hivalkodó-e? De miben illik válni? Feketében vagy szürkében? Vagy unalmas barnában? Egy frászt! Ha már ennyi év után eljött ez a pillanat, akkor csakis pirosban hatásos.

Egész házassága alatt válni akart. Már a házassága előtt is, de valahogy nem bírta kihagyni a lagzi nevű mókát. A fehér ruha csábítása legyőzte minden szorongását. Később már, kijózanodva a földbedöngölt hajnali keserűségben tudta, hogy túl nagy árat fizetett a hiúságáért. Ha már az a nyüves ruha volt a fontos, akkor elég ...

Talán a cím minden szava magyarázatot kíván. A neveljünkön lenne a hangsúly.  Azon, hogy valóban tegyünk a nevelésért. Azon, hogy merjünk nevelni, mert az nem könnyű. Merjük vállalni a nevelés kudarcait, merjünk döntéseket hozni és ne féljünk a gyerekünktől. A nevelés nem azt jelenti, hogy elveszítjük a gyerek szeretetét. Legtöbben manapság azt hiszik, hogy csak akkor szeretik a gyerekeiket, ha teljes készenléti állapotban, szolgálóként körülugrálva teljesítik a zsarnokká vált gyerekük követeléseit. Rászólni meg véletlenül sem szabad, mert akkor összetörik a lelkét. Az emberi lélek valóban törékeny hangszer, bele is lehet taposni a nap minden percében, hogy a húrok elpattanjanak, de azért nem annyira törékeny, hogy ...

Ma, 2018-ban nem tudjuk, mi a szabadság. Van, mint a levegő, létezik, mint a szívdobbanás, de nem törődünk vele. Az iskolai ünnepségeken unottan és értetlenül állnak a gyerekek. Nemrég volt már egy megemlékezés, az is valami forradalom volt, gondolják. Igaz, hogy volt köztük több emberöltő, két világháború, gazdasági válság, birodalmak jöttek-mentek, az nekik nem számít. Ami tegnap volt, az már az őskor. Ami meg az okostelefonok előtt, az maga a történelem.

 Ma, ha szól a Himnusz, kevesen borzonganak bele. Mert már minden olyan természetes. Megszokott az, hogy az anyanyelvünket használhatjuk. Nem hurcolják el és kínozzák meg édesapánkat, testvérünket, szomszédunkat egy rossz helyen elejtett mondat miatt. A mai félelmek mások. ...

Az integrálás nem is hazugság. Valójában egy nem létező, az iskolákra ráerőltetett, álságos kifejezés, amelyhez semmilyen feltételt nem biztosított senki. Nem voltak átképzések, tanfolyamok, nem kaptak segítséget a pedagógusok. Egyszerűen csak megtörtént. Így mindenki szenved. Szenved az a gyerek, aki nem odavaló, mármint nem a „normál” általános iskolába, mert senki nem tudja, mit kellene kezdeni vele. Szenved a többi gyerek, mert a poklok poklát éli meg minden nap, amikor ezeket a gyerekeket elviseli. Kínlódik a pedagógus, mert nem tudja, hogy mit tegyen, semmiféle tárgyi feltétele, képzettsége nincs ahhoz, hogy ADHD-s gyerekekkel küzdjön meg. Nem tudja, mit tegyen, amikor az osztályában a beintegrált gyerek(ek) a magatartás ...

A folyamatosan táplált panaszfolyónk közepén ülve, ha lenne egy sziget, vajon elgondolkodnánk-e azon, hogy vajon miért olyan az életünk, amilyen. Életünk során fűnek-fának elmondjuk, hogy nekünk mennyire rossz, mennyire értéktelenek a perceink, mennyi körülmény gátolja meg a sikerünket. Részletesen tudunk beszélni arról akár órákig is, ha valaki bírja türelemmel, hogy miért nem tudunk lefogyni, miért nem veszik észre a munkahelyünkön a különleges képességeinket, miért un meg a párunk, miért zöldebb az a nyüves fű a szomszéd kertjében.

Úgy tálaljuk az életet, mintha az tőlünk független lenne. Vajon felmerült-e bennünk az, hogy megtettünk-e mindent azért, hogy sikerüljenek a terveink? Vajon igyekeztünk-e eléggé? ...

Istenem, add, hogy ne ítéljek –  
Mit tudom én, honnan ered,  
Micsoda mélységből a vétek,  
Az enyém és a másoké,  
Az egyesé, a népeké.  
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

/Reményik Sándor/

A 21. század egyik legnagyobb rákfenéje a gyorsan kimondott ítélet lett. Mindenhol és mindenkor véleményt mondunk. Ítéleteink nagy része megalapozatlan és üres. Nagyon sokan csak hallatni akarják a hangjukat. Mindegy mit mondanak, mindegy, hogy hogyan, csak valahogy a vélemény bennük ne maradjon. Talán szorulást okoz a torokban?

A véleménynyilvánítás nem is lenne akkora baj, ha nem párosulna erőszakos megnyilvánulásokkal. Olyan erős brutalitás szaga van, hogy sokszor azt gondolom, istennek hála, hogy a szavaink nem okoznak azonnali ...

Igen, a valódi férfiak előtt. Nem a kis suhancokra, a fura frizurájú nyikhajokra gondolok, akik azt hiszik, hogy csak a duma számít, hanem azokra a férfiakra kik itt élnek velünk, mellettünk a hétköznapok egyhangúságában.   Nagyon sokszor nem vesszük észre őket. A divat világa, a kozmetikai szereket gyártó cégek, a fodrászok, a cipőgyárak, táskakészítő varázslók is legfőképp a nőket célozzák meg. A nők költekeznek, a nők adnak többet magukra, a nők hajlandók hatástalan kozmetikumokért súlyos pénzeket fizetni. Ők varratják fel a ráncaikat, a szemhéjukat, nagyobbíttatják a melleiket, csináltatnak műszempillát, műkörmöt, szaladnak a szoláriumba és találnak ki mindent, amivel szebbek, jobbak lehetnek. Állításuk ...

Hannának hányingere volt az idegességtől. Próbálta lenyomni a nyelőcsövén fel-felkúszó gombócot, de az minduntalan kikívánkozott. Már arra gondolt, jobb lenne ledugni az ujját, de gyűlölt hányni.   Ha csak tehette, visszatartotta. Ezen az anyja mindig gúnyolódott, mert aminek ki kell jönnie, azt ki kell engedni, mondta ezerszer is felnőtt élete során. De a lány tisztában volt a kijelentés hamisságával.

A papa két hete ment el. Csendben, de nem váratlanul. Nehéz fél év volt mögötte. Utolsó hónapjait a poklok poklában töltötte. Elveszítve minden emberi méltóságát szenvedett a nap háromnegyedében. A szervezete mintha feladta volna az élet nevű játékot, és annyira takarékra kapcsolt, hogy nem működtetett mást csak a ...

Unatkozós, nyári napokon, amikor úgy éreztük, hogy már minden játékot eljátszottunk, amit csak lehet, feküdtünk a fűben és néztük a felhőket. Ez nem a szerelmes, romantikus felhőnézés volt, hanem az a reális égbolt-bámulgatás, amikor találgattuk, hogy mit is látunk. A felhők jöttek-mentek, siettek összeolvadni vagy szétoszlani, mi pedig képzeltünk oda ásító medvét, tündért sárkányháton, mosolygó csecsemőt és olykor magát a jóistent is hosszú, ősz szakállal. Nagyokat nevettünk és magyaráztuk, mutogattuk a másiknak, hogy vegye már észre azt, amit mi látunk. Sokszor sikerült is, olyankor elégedetten hevertünk tovább és azt sem bántuk, ha egy-egy hangya keresztülgyalogol meztelen karunkon. Egyszerű játék volt, mégis ...

A Partiumban jártam a minap. Ez a terület a mai Románia legnyugatibb része és még a wikipédia szerint sem tartozik a történelmi Erdélyhez. De ezt kevesen tudják, mert az anyaországban minden Erdély, amit elcsatoltak és Romániáé lett. Olyan terület, amit siratni kell, és attól lesz valaki igazán magyar, ha kesereg emiatt.

Kisebbségként nőttem föl egy akkor csodálatosnak tűnő országban. Ez a szabad és nagyon függetlennek tűnő Jugoszlávia volt.   Az egy meseország volt, mert a Coca Cola soha nem volt újdonság, a Tom és Jerryt is naponta láthattuk a tévében, farmer pedig része volt az életünknek. Ezek akkoriban elégnek mutatkoztak a hétköznapok boldogságához.

Erdély mindig is valami távoli, ködös világ volt a számomra. ...