Legtöbbször a gondolataink örvényként kavarognak a fejünkben. Nem adnak megnyugvást, nem okoznak örömöt, sem bánatot, csak úgy vannak. Akkor kelnének életre, ha kimondanánk őket. Nehéz ám szavakba foglalni az érzéseinket. Nehéz úgy közölni mással,azt, amit érzünk,  ahogy szeretnénk. A szándékaink sokszor nem tükrözik vissza a kimondott szó természetét.

Attól is félünk, hogy szavaink nem érnek célba vagy célt tévesztenek. Sokszor érezzük azt, hogy nem lelünk meghallgatásra, mert sokan csak úgy tesznek, mintha meghallgatnának bennünket, miközben alig várják, hogy levegőt vegyünk és ránk zúdíthassák saját mondanivalójukat. Nincs türelmünk a hallgatáshoz, annyira fontosnak érezzük mondandónkat. Sokszor nem is ...

„Az ember sohasem azt hallja, amit mondanak neki, hanem amit a lelkében lefordít magának. Ezért megérteni is csak a lelkünk legmélyén tudjuk egymást. /Müller Péter/

Beszélgessünk! Vajon mikor beszélgettél utoljára egy jóízűt? Most nem arra gondolok, hogy egy gyors pletyizést lebonyolítottál egy állott kávé mellett futtában tegnapelőtt, hanem arra, amikor úgy álltál fel a székből, ahol órákon át ültél, hogy meghallgattad a másikat és téged is meghallgattak. Kevés fontosabb és izgalmasabb dolog van a világon, mint kimondani azt, amit érzünk, ami nyomja a szívünk. Milyen beszédes is a mi nyelvünk! A ki nem mondott szavak ránk telepednek, összenyomnak, marják a belsőnket és olyan pusztításokat végeznek, amelyekre csak ...

„Életed rendbetételének belülről kell fakadnia. Nem kell másokra várnod, hogy életedet ráncba szedjék. Amint mozdulsz, a világ is mozdulni fog.  /Andrew Matthew/

Sokszor úgy érezzük, hogy minden összeesküdött ellenünk. Ha van valami jó is az életünkben, akkor az biztosan eltűnik pillanatok alatt, és mindig jön valami, ami az örömünket szomorúsággá változtatja. Olyan érzésünk van, mintha egy sakktábla játékosaként funkcionálnánk, de nem a vezér, a futó vagy király szerepét játsszuk, hanem az elsöpörhető kis gyalogok vagyunk saját játszmánkban. Ennek elfogadása komoly lelki fájdalommal jár. Nem tudjuk, nem értjük, hogy ez miért van így, hiszen igyekeztünk, mindent megtettünk, amit elvártak tőlünk. Jók voltunk, ...

Mindannyian, akik élünk, ide születtünk, olyanok vagyunk, mint egy könyv. Képzeljük el azt a helyet, ahonnan a küldetésünk indul. Állunk, várunk, nézelődünk és a hónunk alatt szorongatunk egy könyvet. Ennek a könyvnek akkor csak a címe létezik, rajta van a nevünk és földi létezésünk kezdetének dátuma. Vajon üresek-e a lapjai? Úgy hiszem, nem teljesen. Talán halvány sorok még látszanak az előző sorslapjainkról, de már igen halványan. Ha útnak kell indulnunk, akkor ezt a könyvet megkapjuk és csak annyi lesz az első lapján, hogy: Te írod…Ennél nagyobb szabadságot és felelősséget nem kaphatunk. A szabadság a döntéseink, választásaink szabadságát jelenti, a felelősség pedig azt, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy a ...

„Nem tudom, meddig élek, de ameddig élek, meg kell tanulnom milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkem.” /Szabó Magda/

Mindnyájan szentül hisszük, mondjon bárki bármit is, hogy az életünk végtelen. Persze mélyen, valahol a tudatunkban elrejtőzve van egy árva kis hang, ami jelezné néha udvariasan, hogy elég, hogy lassítani kell, hogy te sem vagy kivétel, de ezt a hangot amilyen gyorsan csak lehet, száműzzük. Hiába halljuk azt nap, mint nap, hogy meg kell állni, szét kell nézni, ki kell lesni a mindennapok sötét ablaka mögül, keresni kell az örömöt, a fényt, amíg késő nem lesz, nem tesszük.

Nem hiszünk a csodákban, tagadjuk, hogy vannak, de ha az életünk folytonosságáról van szó, akkor azt ...

  „Nincs lehetetlen az életben, csak túl csóró férj!”

Persze, hogy a Feleségek Luxuskivitelben c. műsorról fogok írni, vagy inkább annak kapcsán. Mert, hogy ezen pörög a net…Ennél szánalmasabb, ócskább, silányabb műsor nem fut egyik magyar csatornán sem. Elképesztő látni, hogy ennyi ostoba, beképzelt, beszélni nem tudó, gagyi mondatokat egymás után összefűzni képtelen nőt lehetett találni egy tévéműsorhoz. Az első kérdés, ami felmerült bennem, hogy vajon miért vállalták? Mert nem a pénzért, az biztos. Vajon a háttérben maradó pénzeszsákok miért hagyták nekik, hogy szerepeljenek és egy ilyen óriási lejárató hadművelet részesei legyenek? Ennyi fájdalmas butaságot, ennyi felszínes nőnek is alig nevezhető ...

  Képzeljük el, hogy egy napon olyan világban ébrednénk, ahol mindenki kimondaná azt, amit gondol, érez. Vajon meddig működne az a világ? Vajon lenne-e létjogosultsága ott a köznapi életnek? Lehetnének-e hétköznapok? Lehetnének-e társas kapcsolatok? Meg tudnánk-e szokni azt, hogy valaki nem köntörfalaz, hanem a szemünkbe mondja azt, amit nem akarunk hallani? Jobban szeretnénk-e vagy gyűlölnénk egymást? Ha látszanának a gondolataink, akkor élhetőbb hely lenne a világunk?

Ha a szülő azt mondaná a gyerekének, hogy nem bírlak ma elviselni, mert fáradt vagyok, nincs kedvem a butaságaidhoz. Ha feleség nem hivatkozna fejfájásra a szeretkezés ürügyeként, hanem egyszerűen azt mondaná, unlak már kedvesem és nem is vagy már túl ...

  A rossz hír, hogy repül az idő. A jó, hogy te vagy a pilóta. /Michael Altshuler/

És az út nem vezet visszafelé. Nem szállhatsz le a gépről sem, hiába vagy a pilóta, itt nincs ejtőernyő, nincs jobb navigáció, csak az, ami a te kezedben van.  Hányszor, de hányszor halljuk azt a mondatot, hogy majd később, most nem érek rá, majd holnap, majd nem sokára? Ne most kérlek…majd. Meg hogy légy türelemmel, várj!

 Várj! De meddig? Mindig is várunk, minden nap, minden helyzetben. Várjuk a buszt, a reggelt, az estét, a tavaszt, a hétvégét, azt, hogy kicsöngessenek, azt, hogy jó idő legyen. Várunk valakire, várunk kis csodákra, várunk arra, hogy valahol fenn elrendezzék azokat a problémákat, amikkel mi képtelen vagyunk megbirkózni. ...

  Sokáig azt hittem, hogy a szerelem nem más, mint az istenek rossz tréfája az emberekkel. Egy láthatatlan trónuson ül egy isten vagy több, kinek mi a kedvesebb változat és kedve szerint pöckölgeti az embereket ide-oda a világban. Néha elküld hozzánk egy-egy reményteli jelöltet, megörülünk neki, majd újra csalódunk. Aztán ez még életünk során sokszor előfordul. Néha lelki társaknak is nevezzük ezeket az életünkbe pottyant embereket. Foggal-körömmel bizonygatjuk, hogy ők azok, akik nekünk rendeltettek, akik megértenek bennünket, akik támogatnak, érzik minden rezdülésünket, fájják, ami nekünk fáj, de legfőképpen együtt szárnyalnak velünk. Aztán sajnos kiderül, hogy ez a közös szárnyalás nagy huppanással végződik…a ...

Egész kislánykorunkban úgy neveltek bennünket, hogy azt higgyük, vannak királyfik. Olyan királyfik, akik eljönnek értünk, megmentenek, hazavisznek, dédelgetnek bennünket és mellettük királylányok leszünk. Természetesen az idő múlásával elég hamar rájövünk arra, hogy a királyfik nem mindig szeretnek harcolni értünk, megmenteni sincs mindig kedvük bennünket, mert épp szerelnek valamit, vagy épp meccs megy a tévében, vagy egyszerűen csak lusták kikászálódni a fotelból. Tulajdonképpen nem is értik, hogy miért várjuk a megmentést, hiszen egyenjogúság van, kiharcoltuk magunknak, s legyünk akkor már fenemód önállóak, ne várjuk azt, hogy helyettünk tegyenek meg bizonyos dolgokat.

A királyfik ma már igen ritkán veszik elő ...