Életünk egészen kezdeti szakaszától arra tanítottak bennünket, hogy törődjünk másokkal, hogy próbáljunk segíteni, odafigyelni másokra, tekintettel lenni a gondjaikra, az érzelmeikre, a reakcióikra. Velem együtt felnőtt egy olyan generáció, akiket erre az értékekre szocializáltak. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy még él egy ilyen réteg, de pár év múlva, ennek a blognak nem lesz értelme, mert ma már senki nem akar másra figyelni, nem is létezik az önös érdekekein kívül más, csak én, a világ közepe, akinek meg kell valósítani a vágyait. Most azonnal.

 De ha visszakanyarodom egy nagy lendülettel a kiinduláshoz, akkor a jelenbe érek.

 Egy napon, talán még nem későn, arra ébredtem, hogy ebben a nagy Terézanyaságban, ...

„ A fiatalság szerintem nem vész el, az a lélekben van. Csak a bőrön látni az idő múlását. /Csákányi Eszter/

Ez az a téma, amihez félve nyúlok. Egyszerűen nem tudok arról zengzetesen írni, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. Hatalmas képmutatásnak érzem azt, hogy sokan próbálják meggyőzni magukat, hogy az öregedés nem baj, mert az élet velejárója. A csudába is, persze, hogy nem baj, mert nem tudunk ellene tenni, de miért kellene ennek örülnöm? Tudom, sokaknak nem jut ebből morzsányi sem. Fiatalon mennek el a választott úton, de nem csak a jók, a rosszak is ugyanúgy…Mert a halál nem válogat. Bárhogyan is szeretnének néhányan későbbi randevút kérni tőle.

De amikor belenézek a tükörbe reggel és ...

Útitársamnak szeretettel

„Mindenkinek a lelkében egy dal van, ami csak az övé. Senki másé. Ez az ő boldogsághangja. Te ismered a magadét?” /Müller Péter/

Minap valakivel arról beszélgettem, hogy mi is a lélek. Természetesen ezer meg ezer éve téma ez, és ezer meg ezer éve megfejthetetlen. De ha csak a mindennapi élet szürkeségében nézzük, egy ködös délutánon netán, akkor, ha megkérdezlek téged, mit mondasz, mi a lélek? Van-e mindenkinek lelke? Érzed-e, hogy van? Hiszed talán? Van-e rá bizonyíték? Van-e súlya? Persze, az a 21 gramm, amit jópár éve mértek, de mi van, ha az nem volt más, mint levegő?

A magyar nyelv gyönyörűen fogalmazza meg, hogy halálunkkor kileheljük a lelkünket. Lehet azt látni? Vajon a lélek ...

Sokan azt mondják, nőnek születni kell. Mintha befolyásolni tudnánk… A történelem során legyen az bárhol a világon, alig fordult elő, hogy a lánygyermeknek örültek. A lány mindig is nyűg volt, férjhez kellett adni, hozományt kellett neki biztosítani. Az arisztokrata családokban jelentett olykor előnyt egy házasság, amit a lánygyermek kellő férjnek passzolásával értek el. Az különösen nagy probléma volt, ha az elsőszülött lány lett, mert nem lehetett tudni, hogy a feleség képes-e fiúgyermeket világra hozni. Falun ezt egyszerűen úgy intézték el, hogy gyereknek csak a fiút nevezték, egyszerűen a létezését már ez a megnevezés is igazolta, a lány, az meg csak lány volt.

Amikor már a fiúk iránt kezdtem érdeklődni, nem ...

Egyik nap valaki ennek témakörét küldte el nekem inspirációként. Azóta ezer emlék tolong a gondolataimban. A mai felfordult, kicsavarodott világunkban egészen máshogyan állunk ehhez a kérdéshez. Tele vagyunk felvilágosító könyvekkel, anyagokkal, az internet is százfelől bombáz bennünket, nőket, anyákat, hogy hogyan is csináljuk ezt, hogyan is tanítsuk meg lányainkat a női szerepben érvényesülni, hogyan is bontakoztassuk ki a női mivoltukat. Valahogy mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt most sokkal jobban csinálnánk, vagy hogy eredményesebb lenne, mert bár sok a segítség, ez mind technikai, de az érzelmi megközelítés nem sokat változott az évtizedek során .

Vajon van-e olyan emlékünk, amikor először nőnek hittük ...

A legtöbb ember nincs tisztában gondolatainak erejével. Ködösen néha gondolunk arra, hogy de jó is lenne, ha a gondolataink valóra válnának. Azzal is eljátszadozunk, hogy milyen is lenne belelátni más fejébe, de a legtöbbször viccesen elütjük a témát, s nem futtatjuk tovább ezt a gondolatsort.  Nemcsak a néma gondolatoknak, de a kimondott szónak is ereje van. Hatalmas ereje. Régen nem azonnal adtak nevet egy gyereknek, megvárták, hogy kialakuljon róla valamilyen kép, hogy ahhoz mérten tudjanak választani. Reá gondoltak, róla gondolkodtak. Gondoljunk arra, hogy minden varázslat szavakkal kezdődik, a szavak mágikus erejét használjuk fel, vagy próbáljuk használni ahhoz, hogy teljesüljön, amire vágyunk. Ilyen az ima, a fohász is.

...

Amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy a halálról fogok írni, rögtön az jutott eszembe, hogy sokan nem akarják majd elolvasni. A halál a 21. században mély tabu. Nem beszélünk, nem olvasunk róla, említeni is csak csendben említjük, de csak akkor, ha nagyon muszáj. Életünk során nagyon sok alkalommal találkozunk vele, nem szemtől szemben, talán úgyis. Mindenki elveszít valakit, aki közel áll hozzá. Találkozunk úgyis a Kaszással, hogy csak mesélnek róla, úgyis hogy már csak az utolsó lépésként, a temetéssel szembesülünk, de van, amikor végig kísérjük a haldoklót az utolsó úton…Régen sokkal természetesebben kezelték az emberek a halált, mert nagyon gyakori volt, gondoljunk csak betegségekre, a csecsemőhalálra, a ...

Amikor elkezdtem blogot írni, idestova fél éve, az ötletgazda javaslatán sokat rágódtam. Azt ajánlotta, szóljon a divatról, stílusról, tanácsokról, arról, hogy hol és mit érdemes vásárolni, vagy mit hová illik, nem illik felvenni. Valahogy azt éreztem, hogy nem vagyok ahhoz kompetens, hogy ebben a témában tanácsokkal lássak el másokat. Valahol mélyen azt is gondoltam, hogy sokkal több lakozik bennem, mint hogy a múlékony divatról papoljak. No meg, aki oktatja, az nem csinálja….

Arra is rájöttem, hogy bármennyit szépelegnek az emberek a belsőt dicsérve, meglátva valakit az első öt másodpercben csak a külsejét, a ruháját, a frizuráját, a cipőjét ítélik meg. Mást nem is tudnak tenni, hiszen a szép, jóságos vagy ...

  Miért nem vagy elég jó? Miért nem igyekszel jobban, hogy jobb legyél? Miért kell neked másnak lenni, mint a többinek? Miért nem állsz be a sorba, hogy megkönnyítsd a körülötted élők helyzetét?

Ezeket a kérdéseket bizonyosan feltették ezerszer maguknak azok, akikkel éreztették a fenti kérdéseket. Nem kell mindig kimondani azt, hogy nem felelsz meg nekem, nem ilyennek akarlak, nem ilyennek vártalak, csak egyszerűen éreztetni kell. Nagyon könnyű egy-egy pillantással, egy pár elharapott szóval, soha ki nem mondott dicsérettel érzékeltetni azt, hogy kevesek vagyunk valaki szemében, de sikerül. Kegyetlen módon, de aki benne volt, van, az tudja, miről beszélek.

Az egyik legfájdalmasabb érzés az, amikor a szüleink szemében vagyunk ...

Emlékszel-e arra, hogy mikor érezted először, hogy nem vagy jó? Tettél, mondtál-e valami olyasmit még nagyon régen, egészen kicsi korodban, ami miatt gyötrő érzések keletkeztek benned?  Sokan erre nem tudják a választ, mert érzéseink, emlékeink csalóka jótékonysággal elrejtik ezeket. Nehéz kibogozni a szövevényes múltban, mikor is voltunk először „rosszak”. Olyan mélyek, olyan fájdalmasak olykor ezek a visszaemlékezések, hogy igyekszünk elhessegetni őket. Ismerünk olyanokat akár a szűkebb környezetünkben, akik már a puszta megszületésükkel is ellenérzést váltottak ki a hozzátartozóikból. Mert nem akarták őket erre a világra, csak úgy jöttek…Jönni akartak és megszületésükhöz, életfolyamukhoz inkább a ...