Kevés olyan intenzív érzés van, ami ennyire birtokba tudja venni az emberi lelket, mint az irigység. Befészkeli magát az ember agyába, és azt, akit behálóz, úgy elárasztja, hogy nem tud józanul gondolkodni. Az irigység haragot, rosszindulatot, pletykát szül. Nehéz megbirkózni vele, mert pókhálóként tekeredik az ember szíve köré. Is.

Ha végiggondoljuk, akkor azonnal nyilvánvaló lesz, hogy kikre vagyunk legfőképp irigyek. Azokra, akik a közelünkben élnek, akik hasonszőrűek, akiknek a körülményei szinte megegyeznek a miénkkel. Persze ez nem akkor következik be, amikor velük közel azonos szinten élünk vagy teljesítünk. Csak a kiugráskor.

  A régi világban, a rendszerváltás előtt, amikor sokkal kisebbek voltak a ...

A szelfik korát éljük. Nincs olyan pillanat, amit ne szeretnénk megtartani az örökkévalóságnak. A kép nem más, mint az idő rögzítése. Szeretnénk megragadni, elkapni az idő sodrásában egy olyan töredéket, ami már soha nem lesz a miénk. Mindent meg lehet venni, olykor a barátságot és a szerelmet is. Bizonyos formában az egészséget és a sikert is, de az idő ellenáll. Nem lehet alkudozni vele, nem lehet jóban vagy rosszban lenni hatalmas erejével, mert nem áll le velünk vitatkozni és nem magyarázza meg, hogy egyesekhez miért kegyesebb, másokkal meg miért bánik el.

Az időről hazudhatjuk vállvonogatva, hogy nem érdekel bennünket, meg hogy megbarátkoztunk vele, de tegye a szívére a kezét egy nő, valóban elhiszi ezt? Valóban nem csak ...

Sokan azt gondolják, hogy a szerelem az a rózsaszín álom, amit a filmek sugallnak. Mások azt, hogy a szerelem csak az unatkozó, szenvelgő költők fantáziájának a terméke. Néhányan nem hisznek benne. Akad olyan is, aki kifejezetten a korhoz köti, mert csak annak jár a szerelem, aki szép, fiatal és kívánatos. Milyen jó, hogy nem így van!

Ha hisszük, hogy van

 Úgy jön, mint a szélvihar. Váratlanul, ritkán jelzi, hogy kopogtatni szeretne. Ajtóstul beesik, és nem kérdezi, hogy jókor vagy sem. Olyan érzelmi kavarodást okoz, hogy a lecsendesedett nyugalmunk gyorsan semmivé lesz, és az az út, amelyen eddig egyedül jártunk, azonmód kietlenné válik. Azt is észrevesszük, hogy a világ, amit eddig nem annyira szerettünk, csudamód kedves ...

Vannak rosszízű szavaink. Nem csak a tartalmuk miatt, hanem, mert ízlelgetni sem lenne jó őket. A kudarc egyértelműen ilyen. Talán ha cukorkát gyártanának belőle, a kesernyés íz illene hozzá.

Kell-e mégis foglalkoznunk a kudarccal, mint lehetőséggel? A válasz ezerszeres igen, bármennyire is kerüljük. A gyermekkor sem más. Sokan habos-babos felhőben szeretnék felnevelni a gyerekeiket. Azzal magyarázzák ezt, hogy később úgyis éri őket elég sikertelenség, legalább a gyerekkor legyen varázslatos, könnyű és gondtalan.

Ez a buborék viszont a kezdetektől fogva lyukas, csak sokan nem akarják észrevenni. A gyerekeket nem lehet megóvni, megmenteni a mindennapokban előforduló kihívásoktól. Nem lehet nem engedni az oroszlánketrec ...

Néha annyira lent vagyunk, hogy süthet ránk a nap ezerrel, nem akarjuk a melegét. A fényre se jövünk elő, hanem félénk kis vakondként kukucskálunk ki és gyorsan visszahúzódunk, mert a semmilyen kis vackunk, a posvány, amiben évek óta elvagyunk, de nem élünk, biztonságot ad. Elemi ösztön a biztonság keresése, még inkább megtartása. Hiába halljuk körülöttünk a jó szándékú barátoktól, hogy ideje felébredni, a téli álmunk hosszabbra sikeredik, mint terveztük.

A hasznosság, haszontalanság érzését a gyerekkorból hozzuk magunkkal. Bármennyire hiszik sokan, ezen nem lehet csak úgy akarattal, nem odafigyeléssel keresztül lépni. Lehet tagadni azt, hogy fáj, ha nem volt értéke a létednek a szüleid szemében, de attól a seb, ...

Maga sem tudta, min múlt, de Dávid kis híján megütötte Emmát. Döbbenten állt és várta, hogy abbahagyja a kiabálást, de a nő nehezen hallgatott el. Mereven bámult rá. Két gyereket szült neki, de most, mint valami idegbeteg, sorolta a panaszait egy hatalmas, vinnyogó nőhisztibe csomagolva. Látszott rajta, hogy telítődött benne a keserűség bevásárló szatyra. Kibomlott a madzag, a trutyi ömölni kezdett a végtelenségig. Már nem az a szép, barna lány volt, aki hatalmas szemeivel egykoron itta minden szavát és olyan hangosan tudott kacagni a viccein, hogy sokan méltatlankodva kapták fel a fejüket a közelükben.

És csak mondta, mondta, de Dávid csak annyit hallott meg, hogy nem volt jó férj, hisz soha nem volt otthon. Ha meg otthon volt, ...

Ideje van a fogadalmaknak is így decemberben. Hozzá tartoznak a hónaphoz, ahogy a karácsonyfa vagy a Mikulás. Nem zabálok csokit eszementen, mozogni fogok, nem tapad a kezemhez a telefon, nem dohányzom, fogyni fogok, és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amiket szeretnénk megváltoztatni. Aztán persze kevés változás történik, mert nem szeretünk megszabadulni a régi bánatoktól, szívesen visszük a terhet, még ha tagadjuk is. Lefogyni, leszokni pedig szinte emberfeletti küzdelmet igényel. Arra meg kinek van ereje és ideje?

De egyszer válaszúthoz érünk. Döntenünk kell, hogy akarunk-e tovább szenvedni? Akarunk-e bennragadni a rosszban és minden fűszálba kapaszkodva várni, hogy magától alakuljon az életünk? Ezért, most félre a ...

Társadalmunkban, főleg a nyugati civilizációban különös értéke lett idővel ennek a kifejezésnek. Értéke, akkor van valaminek, ha hasznot húzunk belőle, ha számunkra nehezen megszerezhető vagy elérhetetlen. Az érték azt is jelenti, hogy ára van valaminek, amit meg kell fizetni. Ha ingyen van, ha könnyen megkapható, akkor haszontalanná válik a szemünkben.

Ritka alkalom az, amikor jól érezzük magunkat a bőrünkben, mert a körülöttünk lévő társadalmi elvárások mindig azt sugallják, hogy soha nem leszünk elég jók. Vagy kövérek vagyunk vagy öregszünk, vagy nem tudunk megfelelően teljesíteni. Nem vagyunk elég jó munkatársak, szülők, szomszédok, barátok. Nem vagyunk elég nyitottak, műveltek, figyelmesek, érdeklődőek. ...

Bori két hete az ördöghöz fohászkodott. Istennél feladta. A Teremtő nem ért rá. Egy éve kezdődött a küzdelem, azóta nem volt olyan nap, hogy a lány ne kérlelte volna a Mindenhatót, ne gyújtott volna gyertyát vagy hetente egyszer el ne ment volna a templomba. Sokszor nem csak misére ült be, hanem a tömjénillatú levegőben kábultan nézegette az ájtatos arcú szentek szobrait. Mindegyik túlságosan is túlviláginak tűnt, mintha nem evilági ember faragta volna őket. A szemük üveges volt, a tekintetük nem kapaszkodott a földi létbe. Csak úgy voltak. Mert hát mi is volt a szerepük a templomban? Semmi egyéb, minthogy álljanak, őrizzék a perselyt, hátha jön pár bolond öregasszony és ki tudja miért, a nyugdíja utolsó maradékát is ...

Most, így decemberben nagyon sokszor emlegetjük a szeretetet. Lépten-nyomon elhangzik, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, hogy most kell és lehet segíteni másokon, mert az év 11 hónapjában erre aligha van időnk. Ezt persze nem mondjuk  így ki. Most akarja mindenki bepótolni az elmulasztott öleléseket, ajándékozásokat, a félretett, kapkodós törődést.

A szeretet nem egy PET palack, amit töltögetünk, visszük is magunkkal, mert időnként megszomjazunk. Vagy ha már nem kell, akkor keresünk egy kukát és repül is bele. A szeretetet nem lehet újrahasznosítani és azt mondani, hogy használtam, ameddig nekem megfelelt, de most elhajítom, és majd keresek egy másik flakont, amit megtöltök egy adaggal. Nem lehet belőle házat építeni, ajándékot ...