Kata gyors léptekkel hagyta el a kórházat. Amikor megérezte a Nagyvárad tér bűzét, azt a szennyet, amit ezen a tavaszi napon sodort felé a szél, azt gondolta, a világ legszebb helyén van. Látta a lassan bimbózó bokrokat a kórházi kerítés mellett, hallotta a zakatoló villamost és elmosolyodott. De jó is volt visszatérni ebbe az önző, unalmas világba, ahol mindenki panaszkodik, kesereg, vagy épp szid valakit, mert az nem az elvárása szerint létezik.

A másik világ most mögötte maradt, igaz, hogy csak pár óráig, mégis jó volt nem a négy fal között ülni, várni a csodát. Az onkológia zárt világa kirekesztette azokat, akik nem tudták megérteni, hogy az ottani élet mennyire véges. Habár az élet mindig, mindenhol az, ott mindenki ...

Sokszor az élethez sem találunk szavakat, nemhogy a gyászhoz, a fájdalomhoz. Magyarázzuk a létet, tanuljuk, próbáljuk csodálni vagy egyszerűen közönyösek vagyunk vele szemben. Sokan gondolják azt, hogy nem kérték, hogy világra jöhessenek, mégis itt vannak. De bizony kértük, akartuk, terveztük, csak onnan ahonnét jövünk megkaptuk annak ajándékát is, hogy ezt elfeledjük. Így nem hozunk régi sérelmeket, fájdalmakat vagy legalábbis nem tudunk róla.  

Nem tudjuk pontosan, hogy jó-e az élet, amit élünk, gyakran vannak kétségeink önmagunkkal szemben, és nem értjük, hogy a cselekedeteink végül is hasznosak vagy károsak olykor. Minden nap válaszokat keresünk, és találunk is olykor kielégítőeket, mert jönnek, akik segíteni ...

Vagy mondjam egyes számban? Azért, hogy ne legyen általános? De hát az! Egy tökéletlen világban éljük a mindennapjainkat, amely elvárja, hogy mindig jól teljesítsünk. Nincs olyan pont az életünkben, amely jótékonyan legyintene a hibáinkra.

  Valaha jó gyereknek kellett lennünk, mert csak akkor járt dicséret, akkor mosolygott ránk a szomszéd néni. Köszönni kellett, udvariasan hallgatni, ha nem kérdeztek a vendégségben. Nem illett rohangálni, hangoskodni. Jól kellett tanulni, illett barátságban lenni azokkal is, akiket nem kedveltünk, mert ez akkor velejárója volt a társadalmi normáknak.

Aztán felnőttként jó munkatárssá kellett válni. Igyekezni elfogadónak, vidámnak, kedvesnek, segítőkésznek lenni. Pedig olykor sikítani ...

Nem, nem vagyok olyan végtelenül naiv, hogy azt higgyem, csak a ma embere romlott. Természetesen minden kornak megvoltak a maga romlásai, gyalázatosságai. Emberi szennyeseink mosása régen sem járt kevesebb igyekezettel. Csak ma valahogy ebben is, mint mindenben, az arányok változtak meg. Nagyon nehéz azt mondani, hogy tipikus magyar sajátosság az, hogy a szomszéd tehenének földi létből való gyors kimúlását követeljük, ha nekünk rosszul megy. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a rosszindulat, a mások iránti áskálódás, a becsmérlés óriási méreteket ölt kicsiny országunkban.

Manapság senkinek és semminek nincs becsülete. Nem tiszteljük a jó munkát, a teljesítményt, a sikert, mert gyanúsnak találjuk. Ha valaki becsületes, szókimondó, ...

Az utóbbi időben egyre több cikk jelenik meg arról, hogy a nevelés vagy épp nem nevelés miként alakult át a 21. század első felében. Sok cikkíró magyarázza a társadalmi változásokat, sokan elmondják, hogy a megváltozott körülmények hozták magukkal azt, hogy szinte a feje tetejére állt a társadalom a nevelés terén. A nevelés és a változások mindig kéz a kézben jártak, de talán eddig soha nem tapasztalhattunk ilyen gyökeres kifordulást megszokott értékrendből.

A mai anyák igen nagy hányada a nevelést, a törődést úgy értelmezi, hogy a gyerek helyett mindent meg kell csinálnia. A gondoskodás, odafigyelés, a szükségletek kielégítése a szülői lét velejárója. Amikor gyermeket vállalunk, akkor sejtjük, hogy nem lesz ...

Mámika négy és féléves volt és a hátsó kert falánál hangyákra vadászott. Nagy, kövér hangyák futkostak arrafelé, ezt már többször megfigyelte. Tejfölös doboz volt a kezében és abba gyűjtögette a cseppet sem nyugodt kis munkásokat. Nem értette, hogy miért menekülnek előle, amikor a dobozban jó helyük lenne. Egy kanál kristálycukrot is szórt bele, hogy örüljenek. A hangyák viszont nem voltak túl hálásak. Minduntalan felfutottak a dobozka széléhez és menekülni próbáltak. Volt köztük egy kamikáze is. De az is lehet, hogy egyszerűen csak lepottyant a peremről. Amelyikük ügyesebb volt, az elindult Mámika karján felfelé. Arra volt a menekülési útvonal. Többen követték.

-         -  Azanyátokat! – ...

A cím mögötti tartalom mindig rejtélyes és izgalmas. Gyerekkorunkban nagy élvezettel sutyorogtunk a barátainkkal és hittük, hogy a titkaink rejtve maradnak. Hiszen bizalommal adtuk tovább őket. Még esküdöztünk is, aztán mégis kitudódtak. Hosszú idő múltával tanultuk csak meg, hogy a titkainkat nem őrizheti más. Elvétve fordul elő, hogy valaki vinni tudja évtizedekig annak súlyát, amit rá raktunk. Természetesen most nem a gyermekkori titkokra gondolok, bár akkor azok ugyanolyan fontosak voltak, mint később a felnőtteknek az övéik.

A titok nem okvetlenül hazugság vagy elhallgatás. Egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket az ember eltemetne vagy el is felejtene, ha tehetné. Ez nehezen sikerül, inkább keresünk valakit, akinek ...

Fruzsi felállt. A lányok furán néztek rá. Ez idióta. Miért pont az a nyamvadék érdekli?

–     -    Nem baj, ha itt hagylak most benneteket? Hátha neki nagyobb szüksége van arra, hogy ne legyen egyedül.

A lányok megvonták a vállukat.

–      -    Ahogy akarod! De mi szóltunk!

Ezzel már el is indult a sutyorgás a háta mögött. Még hallotta, hogy nem márkás farmerját fikázzák.

A szőke pontosan tudta, hogy nem fogja őt békén hagyni. Megérezte.   A lelkészt elküldte már a francba, most meg ez az ártatlanképű jön macerálni. Mindkettő hozza a drágalátos istenét. Mindkettő meg akarja győzni arról, hogy bánja meg, amit tett. Mindenki ezt sorolta neki az elmúlt három hónapban. Hogy akkor majd könnyebb lesz. ...

Ahogy Fruzsi a magas, kopottas fal mellett bandukolt, arra gondolt, hogy az intézet vajon megvédi-e a bent lévőket önmaguktól. Nincs olyan rács, börtön, ami erősebb lenne az emberi léleknél. De nagyobb rabság sem, mert ha valaki a lelkébe zár be valamit, akkor onnan már kivetni aligha tudja. Ha megpróbálja, gyakran elveszít mindent, amije csak volt. Pedig ezeknek a lányoknak ott benn szinte semmijük sincs. Csak néhány tárgy, amihez foggal-körömmel ragaszkodnak, mert a fésű, a tusfürdő, egy notesz értékesebbé válik, mint a kinti világban a hit, a bizalom és a remény.

Nem akart Dénessel, a lelkésszel érkezni, mert útközben gondolkodni akart. Szerette volna megtervezni, hogy miről fog beszélgetni. Nem bánta volna, ha nincs ...

Néha azt gondolom, hogy ha valóban igaz, hogy az életünk könyvét magunk írjuk még a kezdetek előtt, akkor a fejlődés érdekében talán jóval nagyobb terheket teszünk magunkra, mint amekkorára szükség lenne. Lehet, hogy   ez nem túl haladó gondolkodás a részemről, de nagyon nehéz elfogadni, hogy a sorsunk ezer meg ezer buktatója között nem akarjuk észrevenni a megoldást. Abba a bizonyos folyóba nem kétszer lépünk bele, hanem valami hatalmas önáltatás és hamis önszuggesszió révén tucatszor is. Képesek vagyunk számtalanszor hinni és bízni olyan emberekben, akiktől nem kapunk jót. Elképesztő látni, hogy a szeretet szivárványos ege alatt csak adni akarunk, és nem tudjuk felfogni, hogy a másik nem akar kapni. Nem kíváncsi ránk, ...