Anya nem olvas semmit. Egyszerűen azért, mert nem lát. Szép lassan vakul meg és az orvos azt mondta, nem tehet ellene semmit. Anya nem sírt, nem szitkozódott, amikor közölte vele, helyette én káromkodtam egy akkorát, hogy a váróban is hallották. Az orvos úgy nézett rám, mintha nem lett volna jogom kimutatni a fájdalmam. Márpedig azt akartam, tudja meg mindenki, mekkora igazságtalanság érte azt az asszonyt, aki világéletében jó volt. Hozzá hasonló emberrel nem találkoztam még, de ezt sokan szokták mondani. Nem a saját igazukat hangoztatva, hanem anyámról. Még csak ötvenkét éves és már alig lát, ezzel nem lehet célja a jó istennek. Ha meg szórakozik, akkor menjen át a másik oldalra és hagyja anyát békében.

Miután az orvos ...

Hónapok kemény munkájába telt, amíg Borika kihízelegte az emlékkönyvet. Anyuka talán hagyta is volna, de apuka szerint hiábavaló dolog volt. És a családban nem volt szokás feleslegesen szórni a pénzt. Nem ment jól mostanság nekik, arra meg egyáltalán nem volt szükség, hogy flancra költsenek. Márpedig egy kemény fedeles, műbőrből készült emlékkönyv akárhogy nézzük, az volt.

A lányok az iskolában másról se beszéltek, csakhogy ki milyet tudott beszerezni.   Volt, akinek Szegedről küldtek egyet, mert az mégiscsak nagyváros, és ott lehet kapni cifrát.

Piri néni boltjába is, ami a falu közepén állt, szemben a Láng nevű kocsmával,   néha befutott egy-egy, de az élelmes anyukák vagy nagylányok menten elkapkodták. ...

  Tanár lettem, pontosabban tanító. Nem azért, mert hosszú a nyári szünet. Nem azért, mert van téli és tavaszi is. Nem miattam van, engem nem kérdeztek meg arról, legyen-e. Tanár lettem, mert tanítani akartam. Úgy hittem, gyerekek közt lenni jó. Velük nevetni, kirándulni, oktatni őket remek dolog. Most is így hiszem. Nem motivál a nyári szünidő, amely persze nem három hónap, de ez sose fog kimenni a köztudatból. Maga a nyár a zavaró. Ekkor tűnik úgy, hogy ingyenélő vagyok.

Tanítok és adminisztrálok minden nap a régi világban. Észrevétlenül pótanyává válok, de olykor nővérként, pszichológusként is szerepelek a gyerekek életében. Azt mondom, gyerekeim vannak, egyszerre huszonhat. Mert tényleg ennyien vannak. Tudok ...

  Napok óta nem mozdulok ki itthonról. Nem hallgatom a híreket, de olvasom a netet. Naponta kétszáz feletti család tudja meg, hogy elveszíti valakijét. A számok üresek, ridegek, nem látjuk, ki van mögöttük. Minden ember egy statisztikai adat lesz, ami vagy bekerül a rendszerbe vagy nem. Itthon ülök és megpróbálok nem félni. Hol közvéleményt kutatok arról, hogy körülöttem mit tesznek mások, hol meg a sírás szélén állok, mert nem tudom, mi a jó. Szembesülök azzal, hogy ostobának és felelőtlennek nevez egy kolléga, mert azt mondom neki, én várok, nem megyek oltásra. Gúnyosan az orrom alá dörgöli, hogy majd mennék, ha utazni akarok, csak nehogy késő legyen. És az ilyenek miatt, mint én, nem áll le a vírus terjedése… Úgy ...

  Néha üvölt a csend. Nem szavak hiányával, hanem félelemmel. Hallom, hogy kéri, ébredjek!   Ne legyek szorongó és fájó? Hazudnék én átmenti jókat, de nem lehet bebújni az üres reggel köpönyege mögé. Azt mondjuk, nincs halál. De van, és otthonosan mozog a közelünkben. Árnyéka néha messziről dereng,   és van, hogy megérint simogató keze. Mert simogatna, az biztos. Nem rideg fénnyel, nem ócska szókkal, hanem melegen hívogatva és megmutatva, előttem az ösvény, amin nem lehet hátrálni.

Néha üvölt a csend. Mondhatom magamnak kábán, hogy hozzám nem jön el az elkerülhetetlen. Mind ezt hisszük olyannyira reszketünk. Tavasz van, de ez nem ad vigaszt. Bántja a fülem a madárfütty és a varjak kemény károgása kaparja csak ...

Lengyelország, 21.század

A lengyel kormány sírószobát tervez a kórházakban azoknak a nőknek, akiket életképtelen magzataik megszülésére kötelez.

A valóságban vagyunk, ez nem egy rossz, elkapcsolható tévécsatorna, nem fikció és nem is a Szolgálólány meséje. Ez egy ország politikai állásfoglalása a nőkkel szemben keresztényi elvekre hivatkozva. A törvényeket azok a férfiak hozzák, akik sose voltak terhesek, nem hánytak reggelente, nem feküdtek véresen az ágyban, nem aláztak meg, mert nem tudtak vagy nem akartak gyereket szülni. Nem mondta nekik senki, hogy tegyék szét a lábukat és nyomjanak, akkor is, ha nem volt ingerük, csak mert az orvos nem ért rá. Nem estek át egyetlen  fájdalmas és keserves beavatkozáson sem, hogy ...

Úgy hétéves lehettem, amikor eldöntöttem magamban, hogy én nem tartozom a családomhoz. Heteken keresztül titkon vizsgáltam anyám és apám arcát, és teljes bizonyossággal megállapítottam, hogy nekem aztán semmi közöm hozzájuk. Nem hasonlítok rájuk egy fikarcnyit sem.

 Anyám szikár, kemény asszony volt, mindig nadrágban járt és ritkán nevetett. Vagy ha sikerült is neki, ijedten szétnézett, mintha azt várta volna, hogy a mennykő üti agyon, mert boldog mer lenni. Ezért nem is kockáztatta, inkább magába fordult és pár korai ráncot rajzolt a szája köré az idő jól kihegyezett ceruzájával. Apám számára alig léteztem, mert mindig dolgozott, alig láttam. Ha este megérkezett, fáradtan szuszogott a vacsora mellett, és pillanatok múlva ...

A Gyűrűk Ura utórezgése...Vagy valami hasonló...

  Elanor hónapok óta nem találta helyét. Hiába mondta neki az anyja, Rozi, hogy nyughasson már, egy lánynak nem való a folyamatos kujtorgás, Elanor gyakran nekivágott az erdőnek. Egyre szűkebbnek érezte már Hobbitfalvát, ami hosszú évek alatt nyugodt és végtelenül unalmas porfészekké vált. Ez a porfészek némileg túlzás volt, mert gyönyörűen gondozott mezői és dús erdői mindenkit elvarázsoltak volna, ha arra téved.  

Tizenöt év múlt el mióta Frodo elment, azóta Samu csak sóhajtozott utána. Egy ideig titkon siratta is. Nem hitte, hogy ennyire fog hiányozni neki, főleg, hogy számára Zsáklak volt a paradicsom.  Rozi gyors egymásutánban szült neki még két lányt Elanor ...

Csak egy dátum, egy nap az évből, mégis fogadkozunk. Talán, mert szeretünk megfogadni valamit, amiről tudjuk, hogy sokszor lehetetlen, mégis azzal a reménnyel kecsegtet, hogy sikerülni fog. És, ha sikerül, akkor erősek, bátrak és kitartóak voltunk. Ha meg nem, akkor gyengék, gyávák és sikertelenek. Azonnal címkét ragasztunk a homlokunkra és ezzel a láthatatlan bélyeggel járunk-kelünk. Nem számít, hogy nem látja senki, mi pontosan tudjuk, hogy ott van az, és le nem vennénk.

Amikor a csapból is azt halljuk, hogy szeresd önmagad, meg, hogy fontos vagy, megérdemled a jót, akkor kicsit megijedünk. Tényleg járna nekünk minden jó? Tényleg boldogságot kaphatunk minden bokorban, ha nem megyünk el mellette? Valóban rajtunk múlik minden? Minden ...

(József Attila utáni áthallással…)

  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Lelkes és rajongó volt, majdnem minden húsz év körüli fiatal. Tele volt álmokkal, reményekkel, amelyek nagyon távolinak tűntek. Megszokott élete keretek közé szorította, és nem engedte kitörni. A körülötte élők azt suttogták vagy kiabálták neki, hogy ne legyen nagyravágyó, maradjon veszteg, mert az élet unalmas, és bárhol is élne, túl sok jó nem várhatna rá. Nem arra született. Nézzen csak körül: lát-e maga körül boldog vagy elégedett embert? Vajon hányan gazdagok és sikeresek a kis faluban, ahol addigi élete zajlott?

Hát nem egyszerűbb tudva a sorsot előre kiszámítva boldogulni? Majd egyszer feleség lesz belőle, ...