A szörnyeteg pedagógusok kora?

Amikor egy neves lap online oldalán az ember ráfut egy olyan cikkre, amelyben a tanítók munkáját egyszerű módon vérengzésnek nevezi a cikk írója, akkor hirtelen megdöbben. Vajon erre mi szükség van? Miért jó ez a feszültségkeltés, ez a pedagógusok elleni hangolás?   Természetesen a kommentelők sem kímélik az iskolákban dolgozókat.

A cikk témája az volt, hogy a kegyetlen és gaz tanítók fekete pontokat adnak az elsős gyerekeknek, megalázzák őket és így veszik el a tanulástól a kedvüket. Kezdjük ezzel!

Sok pedagógust ismerek. Vannak köztük jók, rosszabbak, ahogy minden szakmában. Vannak fáradtak, kiégettek, de olyanok is, akik szívük-lelkük beleadják a munkába, sőt saját pénzből ...

  Már egy hete fáj a fejem. Minden nap lüktet, és csak akkor múlik el, ha beveszek valamit. Kezdetben persze azt hittem, hogy azért, mert beteg voltam, de napok óta jól vagyok, a fejfájás mégse hagy békén. És akkor ma délután eszembe jut, hogy évek óta szeptember vége felé mindig ez van. Talán nem ennyire intenzíven, de ahogy közeledik anyám születésnapja, én valahogy mindig fejfájós leszek. Nyugtalanul járok-kelek a lakásban és annyit gondolok rá, hogy vele álmodom. Álmomban sose vagyok felnőtt. Mindig riadt és szorongó kislány vagyok, aki semmit nem csinál jól, ezért megszidják. Ott megint olyan vagyok, mint a régi képeken: szemüveges, rövid hajú és jelentéktelen. Mindig kerülöm anyámat, akitől nem sok jót kapok ...

Annyira természetes, hogy észre sem vesszük. Nem akarjuk észrevenni, mert sokkal fontosabb, hogy ki mertük mondani, mint az, hogy mit okozunk vele. A nem akarsz lefogyni, mikor fogsz szülni, te tényleg nem akarsz gyereket, még mindig otthon laksz, valóban ennyiért dolgozol, és ehhez hasonló kérdések zöme semmiről nem szól, csak magáról a bántás tényéről. Nap, mint nap elmondjuk otthon, mennyi sérelem ért bennünket. Az úton elénk vágtak, mert nem tudnak vezetni, a boltban udvariatlanok, az irodában fásultak az emberek. Mindenhol várakoztatnak, pocsék munkát végeznek, az áruk és a szolgáltatások drágák és mindezek mellett bekapcsolva a tévét megtudjuk, hogy rondák, betegek, demensek, gombásak lehetünk nem sokára, ha nem szedjük ...

  Múlt héten meghalt egy fiatal fiú, aki nem bírta el a sok bántást. Nem azért, mert gyenge volt, egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy ebben a világban nehéz jónak lenni. Nehéz nem hangosnak, hivalkodónak, kifelé ordenárénak lenni, mert ez a világ nem bírja el a csendet, a visszafogottságot.

Ha nem vagy trendi, feltűnő, nem beszélsz ocsmányul, nem posztolsz ostobaságokat a Tik-tokon, ha nem követsz semmitmondó influencereket, ha nincs márkás cuccod, akkor ne élj? Akkor maradj ki a sodrásból? Mondhatnánk azt, hogy a kamaszok világa sosem volt egyszerű. Mindig is kegyetlenek voltak egymással és biztosan megtalálták a "gyenge láncszemet", akit érdemes volt bántani. És mit tehetnek erről a felnőttek? Sokat. Mindent. Nem azért, mert ...

Se torta, se virág, de még tűzijáték se?  Tudom, ez tulajdonképpen nem az én napom, de valamilyen módon az enyém is. Az én testem adott lakhelyet valakinek kilenc hónapig. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a világmindenségben történt már ilyen milliószámra, mégis most eszembe jut az a nap, amikor az egyszerű lányból, feleségből egyszeriben anya lett. Olyan nő lettem, aki szült. Sokan azt gondolják, ugyan mi van ebben, hiszen mások is szülnek egyet, kettőt, akár ötöt is, így van ez már amióta a világ a világ. És igazuk van. Talán nem történt semmi különös, talán mégis megváltozott a világ, mert huszonnégy éve egy új élet került a földre, akinek én az anyja lettem.

Egyszer, egy régi anyák napi ünnepségen egy ...

Megüt. Azt mondja, szeret, és megüt újra. Most nem szakad fel a szám, mint a múltkor. Nem kezdek el sírni, mert azt nem szereti. A sírás a gyengéknek való, meg a nőknek, hogy zsarolják a férfiakat. Mindig ezt mondja. Az egy pillanatig sem jut eszébe, hogy sírni a fájdalom miatt is lehet. Egyszer mégis ezt mondtam neki. Sokáig nem szólt semmit, aztán egészen közel lépett hozzám. Puha ujjaival megemelte az állam és elmosolyodott. Azzal a mosollyal, amellyel a gyerek kárörvendve eltapos egy csigát. Tudja, hogy élőlény, azt is, hogy nem helyes, de élvezi a csigaház roppanásának a hangját.

– Te nem tudhatod, mi a fájdalom - mondta. - Apám csikket nyomott el a karomon, amikor ötéves voltam. Az fájdalom.

Ezután már nem mondom neki. ...

    A baj ott kezdődött, amikor nem tudta megérteni, hogy aki elment, nem jön vissza soha. Nem jöhet. Ő mégse hitte el, mert megígérték egymásnak. Igaz, hogy volt annak vagy ötven éve is, talán több, és még ostoba fiatalok voltak, de Miklós soha nem csapta be.

Miután meghalt, az volt a legfurcsább, hogy folyton az járt a fejében, hogy nem mondott el neki mindent, amit akart. Fél évszázadon keresztül éltek egymás mellett, mégse volt vele teljesen őszinte. A legelején félelemből, hogy elveszíti, később pedig feleslegesnek tűnt.

Volt a kapcsolatukban valami idegen eredetű feszültség, ami olykor felvillanyozta őt, máskor viszont letargiába taszította. Az idegen rossz szó volt, mert csak Miklós nem értette, ő tudta, hogy a ...

Tizennyolc lettem. Azt mondják, ez a felnőttkor. Nem vagyok felnőtt, de gyerek sem már. Néha úgy érzem, sosem voltam gyerek, de felnőtt sem leszek igazán, vagy nem tudom, mert épp a köztes létben vagyok. Szeretnék még itt maradni, mert akkor nem kell túl nagy felelősséget vállalnom a világgal szemben. Ezzel talán kicsit elkéstem, mert a világ már rám rakott egy adaggal, és nem kérdezte meg, kérek-e belőle.

Úgy kezdődött minden, hogy anya nélkül maradtam. Volt egy csodálatos nő, aki dédelgetett, a testében óvott, vigyázott minden pillanatban. Néha mintha hallanám a hangját, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Ha előveszem a régi fényképeit, csak egy copfos kislányt látok rajtuk, és nehezen hiszem el, hogy ő volt az anyukám. A ...

Szofi vagyok, egy senki, egy semmi. Egy napja az ágyamon heverek, és nem beszélek senkivel. Anya és apa a Balcsira utazott a húgommal. Nem tudtam velük menni, mert dolgozni akartam, fagyit árulok a Palán. Pár napja töltöttem be a tizenkilencet, de nem volt nagy ünnepség meg felhajtás. Anyáék felköszöntöttek és megbeszéltük, hogy majd lesz egy utószülinap ha itthon lesznek, bár nekem nem hiányzik.

Este van, de még alig sötétedik. Majdnem kilenc óra, de hiába húzom össze a sötétítőt, még mindig bekúszik a fény. Már nem remeg a testem a fájdalomtól, de a lelkem sötét veremben vergődik. Pontosan nyolcszor zuhanyoztam le huszonnégy óra alatt, de semmi ne változott. Most is érzem a szagát. Kezének érintését a víz nem mossa ...

Nem, nem hiszem, hogy a világ régen jobb volt. Azt sem, hogy az emberek angyalok lettek volna. Mégis mintha gyakrabban fordultunk volna egymás felé, hogy meghallgassuk, vagy netán segítsünk egymást.   A barátságok beszélgetéseken, találkozásokon alapultak, a szomszédok nem gyűlölködtek folyamatosan és nem lesték, ki mikor kapcsolja be a fűnyírót vagy netán a porszívót.

Az az érzésem, mintha lesben állva várnánk, hogy végre rosszat mondhassunk valakiről. Erős kritikákat és meggondolatlan véleményeket fogalmazunk meg a nap minden percében, és komment-cunamiként lökjük magunkból a belénk szorult félelmet, irigységet és bizonytalanságot.

A hétköznapokban egyre gyakrabban fordul elő, hogy rosszul lévő emberen nem ...