A nők úgy vannak a cipőkkel, mint a faág a levelekkel. Jó, jó a kopár fa, de azért virágdíszben mind szebb. Hát még a nők egy csinos lábbeliben. Talán emiatt is ragaszkodom én is hozzájuk és álmodozom cipőszobáról valahol a cipőmennyországban.

Az első jelentős lábbeli ügyem hétévesen zajlott. Akkor még nem akartam magas sarkút, pirosat vagy épp valami mutatós lakkot. Örültem, ha kapok valami újat. Öregapám, a morcos egy nap megtáltosodott és bejelentette, elvisz a szomszéd faluba, a vásárba. Nem volt ez mindennapi dolog, inkább sohanapi, mert lány unokaként nem tudott velem mit kezdeni. De akkor nemhogy el akart vinni, hanem hozzátette, hogy lovas kocsin megyünk. Még volt neki egy zöld, pedig ez már a faluban is ...

  Amikor azt olvasom a neten, hogy a világon van már olyan ország, ahol iskolai tananyag az empátiára nevelés, akkor örülök. Nagyon. Nem ezer százalékosan, de akkor is hatalmas lépcső ez. Ez az ország sajnos nem mi vagyunk.

Egyfelől ott van az iskola, amelytől mindenki elvár. Sokat, sokszor, természetellenes módon is.   Az emberek jó része azt hiszi, hogy azon a helyen, azon az épületen belül megoldhatók azok a problémák, amelyek nem 6-7 éves korban kezdődtek, hanem igen korán, gyakorlatilag a családon belül. A szülők erős bírálattal jelzik a pedagógusok felé elégedetlenségüket és elvárásaikat is. Viszont nem nyújtanak cserébe elismerést, köszönetet. Szerencsére vannak kivételek. Nélkülük nem lehetne tovább dolgozni. Mégis ...

Kicsit szkeptikusan kérdem, valóban? Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a gyerekek jó része nem akar mindent tudni, sőt csak bizonyos területek iránt érdeklődik. Ez természetesen nem baj, hiszen minden nem érdekelhet mindenkit. Talán a kevéssel van baj. Azzal, hogy csökkent   a befogadóképesség olyasmi iránt, amit muszáj lenne tudni, de nem akarnak.

A mai magyar társadalom elveszik a tudás tanulásában és a kíváncsiság kielégítésében, már ami a gyermektársadalmat illeti. A kicsi gyerek folytonos kérdései lassan elhalnak, ha nem kapnak válaszokat. Egyre kevesebbszer felelünk nekik, mert vagy nem vagyunk rá képesek, vagy nincs hozzá kedvünk, türelmünk és energiánk sem.

A kérdésekre adott válaszok, a vicces, ...

Drága Uram!  

  Levelem nem viheti postás, mert csak gondolataim szárnyán küldöm Önnek. Bár ez nem Tatjana levele Anyeginhez, én mégis azt remélem, olyan írás, amellyel megérinthetem az Ön szívét. Úgy bátorkodom írni, mint kisnyúl a hatalmas oroszlánnak. Bízom nemes szívében és abban is, hogy nem fűz gúnyos szófüzért soraimra válaszul.

Anyám azt tanította nekem, hogy a nő mindig egy lépéssel lejjebb áll a szerelem lépcsőjén a Végtelenbe vezető úton, mint a férfi.  Én ezt a tanítást nem vallom, sőt mit több, tagadom. Nem vagyok sem kevesebb, sem több egy szerelmes nőnél, aki nem akar mást, mint az ön mosolyát akkor is, ha kinn szürke minden.  A nevetését akarja hallani mindenkor, ha bent serceg egy kihunyni ...

   Mondhatnék irigységet is, de tudom, így nagyon sok év távlatából is, hogy nem az volt. Ez színtiszta féltékenység volt és maradt is meg bennem emlékként.

  Ősz vége volt, de még elviselhetően hideg. Korán esteledett. Hétéves lehettem. A sötétben mászkálni vagy elmenni valahová, nem volt szokásos a faluban. Mindenki behúzódott a szoba vagy a konyha melegébe és, ha nem hétfő volt, nézte a tévét, kártyázott vagy urambocsá’ beszélgetett.

  Valami oknál fogva aznap ilyentájt az egész családom boltba indult. A ruhás boltba. Nagydolog volt az, plázákról még álmodni sem álmodtunk, de olyan üzletről sem, ahol igazán sok holmi volt. Nagyon felvillanyozódtam, mert kinn az estében ugrándozhattam a téglajárdán a szűk kis ...

„Ma azért is rossz leszek!
Szeressenek engem is úgy,
mint egy rossz gyereket! ”

/Kovács Barbara/

Elhatároztam. Ma ez lesz. Talán holnap is. A jókat nem szeretik, csak papolnak róluk. Felhozzák példának, emlegetik pátosszal teli hangon, mégsem szívlelik. A rosszak nem nyerik el méltó jutalmukat, mert a mesék régen kiléptek a könyvekből. A jóra nem sokszor gondolnak hálával, mert hálásnak lenni kényelmetlen.

Nem köszönök majd senkinek, hátha kiderül, nem vagyok láthatatlan. Ha köszönnek, süketnek tettetem magam, mert könnyebb úgy végig menni az utcán és nem kell folyton úgy tenni, mintha mosolyra húzódna a szám. A járdán egyenesen fogok menni és nem kerülöm ki a szembejövőt, megvárom, nekem jön-e. Ha igen, majd ...

  Veronika csalódva állt meg a szép nevű bolt előtt. Arra számított, régies lesz, az ajtaja valószínűleg masszív tölgyfából és egy takaros cégér hirdeti messziről, hogy itt aztán valami nagyon fontos és érdekes történik. Ehelyett barna és kopott volt az egész. Még a kirakat üvege sem volt átlátszó. Mintha egy régi film kockáiról peregtek volna le a sárga képek. Megérezte az múló idő szagát, amelybe régi könyvek poros illata vegyült. És egyelőre még be sem lépett. Semmi az égadta világon nem csalogatta befelé.

  Viszont hozott valamit, amit csak itt lehetett eladni vagy venni. Perceket az időből. Az órákért, napokért már sokkal többet kellett fizetni, mint amennyit ő megengedhetett magának. Nem venni, eladni jött. ...

Sok mindent nem értek ebben a világban. Jó pár dolog értékét vesztette az elmúlt pár évtizedben. Köztük van a bizonyítvány is. Az értékelés mindig is kényes téma volt. Próbálkoztunk már szövegesen is, de a mi hazánkban legtöbbször a számok nyelvén ért az ember. Hány kiló vagy? Lásd, az ominózus Norbi-féle ügy mekkora haragot és ki merem mondani, műfelháborodást gerjesztett. Aztán a hány éves vagy, milyen voltál matekból, hány hónaposan kezdett járni a szomszédék Józsikája és egyebek. A számok, számok…

És holnap egy darabka papíron rajta lesz, hogyan teljesített a gyerek.

Ez egy pillanatnyi állapot. Nincs kőbe vésve, márványtömböket sem faragtak tele vele. Egyszerűen egy tájékoztatás. Nem kell senkinek a ...

A Holocaust emléknapján nem arról szeretnék írni, amiről könyvek és cikkek ezrei születtek. Volt egy 20. század a maga csodálatos felfedezéseivel, találmányaival és kimondhatatlan borzalmaival. Éltek köztünk szörnyetegek, akik megúszták a felelősségre vonást, akiket a politika felmentett, akiket a nagyhatalmak felhasználtak céljaik elérése érdekében. Családok tűntek el egyik pillanatról a másikra, és akik maradtak, azok sem tudtak sokszor mit kezdeni a fájdalommal, az emlékezéssel vagy csak úgy a mindennapok lelkifurdalásával.

Maradtak és élniük kellett tovább, köszönni azoknak, akik elárulták, feladták őket, akik nem segítettek, mert féltették a saját életüket vagy egyszerűen nem vettek tudomást a szenvedésről.  

Ma ...

Már nem sokat beszélek a szerelemről. Volt, élt és lassan elpusztult. Tizenévesen pusztított bennem a legtöbbet. A naiv Hamupipőke-kislány ott tört meg először és véglegesen. Mégis jó volt az a reményteli várakozás, amelyben elhittem és elhittük mindnyájan, hogy a szerelem mindent adhat. Adott is, sokat, sokszor, kéretlenül. Sokkal kevesebb jót, mint fájdalmas kesergést. A reménytelenség magasra emelte, közben meg nem volt más, mint egy könnyű érzelmi vihar, a cunamikról akkor még sejtelmem sem volt. A sírás-nevetés kőlépcsőjén, ha most megállok és visszanézek, tudom, nem a bánat volt több. Mégis szomorkodni mintha kedvesebb lett volna. Elvégre a nagy művek sem örömben születtek, hát még egy földi szerelem, ami nem kerül égi ...