Egy év. Háromszázhatvanöt nap és millió érzés. Tavaly ezen a napon halt meg Benedek Tibor. Kevés ember van Magyarországon, akiért ennyien rajongtak. Róla nem lehet rosszat mondani, mert emberként és sportolóként is kiváló volt.

Mégis a mai napon a szerelem jut eszembe róla. Az a fajta kapocs, amellyel a feleségéhez kötődött. Mindenki ilyen szerelemre vágyna. A nap minden percében ezt hiányoljuk, erről álmodozunk, és reméljük, hogy létezik. Az jár a fejemben, vajon hogyan lehet túlélni annak elvesztését, aki életünk és pillanataink részese oly módon, ahogy talán csak mi vagyunk önmagunknak? Hogyan lehet levegőt venni, hagyni, hogy dobogjon a szívünk, amikor legszívesebben megállítanánk a nélküle töltött időre.. A Föld ...

  Mindenki a százegy évvel ezelőtti napra emlékezik ma. Én alig. Egy olyan országban nőttem fel, amely harapott egyet Magyarország megsebzett testéből, és ez a falat nem akadt a torkán. Biztosan nem érezte édesnek, de nem is fuldoklott tőle. Az első időkben még nem volt kegyes és engedékeny, még szerette volna elérni, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén királyság megmutassa hatalmát és erejét.

Én ebben az erőt fitogtató, később Jugoszláviává alakuló országban jöttem világra.

Június negyedike a gyász napja és nekem is az három éve. Ezen a napon, amikor megszólaltak a harangok és egy hatalmas országért sírtak, én majdnem száz évvel később anyámért.

Amikor kora reggel felkeltem, nem sejtettem, hogy árva leszek. Árva és ...

 Ezekkel a napokkal, amelyeket egy évben egyszer nagy csinnadrattával tartunk, az a baj, hogy hamisakká lesznek, ha nem teszünk másként az év többi napján.

Ma mindenki, aki teheti, programot szervez a gyerekének, elviszi valamilyen rendezvényre, ha van, vagy ajándékot ad gyerekének. Mert ez így dukál, mert a gyerekek ünnepe van. Az ünnepek viszont jelzik, hogy, hogy vannak egyszerű, jelentéktelen hétköznapok is bőségesen. Gyerekeink mellettünk, velünk élnek és lassan elfelejtjük meghallgatni, észrevenni őket. A szülő-gyerek kapcsolatnak millió összetevője van. Világra hozzuk őket, gondoskodunk róluk, megvesszük, ami fontos, és biztosítjuk nekik a családot, amely nélkül nem lennének egészek. Ez a minimum, hiszen mi hívtuk őket ...

Tamara mindent utált azon a napon. A napsütést, a nyarat, a strandot, Lacikát és legfőképpen önmagát. Olyan haragosan rágta a szája szélét, hogy a vér majd kiserkedt. Ha volt nap, amikor egy tizennyolc éves lány okkal érezheti magát rosszul, akkor az pontosan az a péntek volt, amelyen meggyűlölte a világ összes emberét. Hiába volt 1984 nyara és az érettségit maga mögött hagyó, kibontakozó szabadság, a világ összeesküdött ellene. Dühénél csak szégyene volt nagyobb. Legszívesebben Lacikát is a holdra küldte volna, mert miatta volt minden. Ha ő nem jön el vendégeskedni Annus nénihez, ha annak nincs vérnyomás gondja, ha meg nem kéri, hogy szerezzen örömöt egy ötévesnek, akkor most nem kellene a rakparton sétálnia ...

Nem költemény és nem harminckettő lettem, ahogy a költő.

  Már megfigyeltem, hogy a születésnapommal sosincs gond. Mindig az előtte lévő nap okozza a legtöbb szomorúságot. Hogy vajon miért akkor esem a töprengés és az érzelmi rendrakás mély vermébe, sose tudok rájönni. Csak ülök és számot vetek.

  Egyik nap megtaláltam a naplóm, amelyben köszöntöttem a tizennyolc éves énem. Pontosabban nem volt az elrejtve, csak nem vettem elő gyakran. Nem tudtam mit kezdeni vele, mert az akkori gondolataim ma megrémisztenek. Abba meg bele sem merek gondolni, vajon értem-e az elmúlt évek alatt. Magával a születésem napjával sose voltam én kibékülve. Pontosabban nem volt dolgom vele.  

Nem tartottuk. Nem volt se tortám, se ajándékom. ...

  A nővér nem hitt a szemének. Az a galamb, amit két órával ezelőtt már elhessegetett, megint a párkányon állt és nézett be az ablakon. Azzal az ostoba, sértett tekintettel, amellyel ezek a madarak tudtak. Mindegyik erőszakos és mintha egész életükben haragudtak volna valakire. Akárhányszor látott egyet, legszívesebben belerúgott volna gömbölyű testükbe. Miattuk nem jutott el Velencébe sem, mert egyszerűen képtelen volt az irántuk érzett gyűlöletét legyűrni. Inkább elszalasztotta nászútjának csodahelyét, de rémület fogta el már annak gondolatára is, hogy azon a hatalmas téren köztük sétáljon. Mindenkire haragudott, aki etette őket. Az egyik kirohanása után anyja keményen rászólt: bezzeg kiskorában nem tiltakozott, ...

   Ne a földbe, mert azzal törődni kell, hallom a mama hangját. Ha ápolni kell a sírt, az már gond, és el-elhangzik néha egy méltatlankodó nyögés vagy káromkodás. Nincs már idő ilyesmikre, a világ az élőké, a holtak meg mehetnek feledésbe. A mama még azért is kéri, mert nem bírná hallani, ahogy a kövek koppannak a koporsón. A sírásók részvétlen arccal ráhánynák a földet és kavicsok még belülről is visszhangoznának. Attól meg fájna a feje. Rozi erre nem mondja a szokványos választ. Nem oktatja ki, mindketten tudják, miről beszél. Bólogat és beleegyezik. Akkor maradjon a víz, de nem is akármelyik, hanem a Duna. Egy pillanatra az is felvillan előtte, hogy a mama lány korában versenyeket nyert hátúszásban. Talán ez lesz a ...

Ez a harmadik anyák napja, amelyen nem hívom fel. Nem mintha számított volna neki. Nem tartotta asz ünnepeket, nem érdekelte, milyen nap van. Így nem volt se szülinapunk, se karácsonyunk nagyon. Ez utóbbi, meg a katolikus ünnepek amúgy is sorvadoztak a nem katolikus Jugoszláviában. Volt, aki tartotta, aki úgy főzött, ahogy az ünnep megkívánta, de hivatalosan sose árasztott el bennünket Jézus születésének vagy feltámadásának ünnepe.

Csak évvel később gondoltam anyámra úgy, hogy volt élete előttem. Márpedig volt, ez biztos. Egy fonott hajú kislány képét őrzöm csak róla, ahol egy mező közepén nevet szégyenlősen. Sose kérdeztem, ki csinálta és mikor, mert az időben nem volt mindennapi egy ilyen fotó. Sok kérdést nem tettem ...

  Nem tudom mikor és hogyan, de elveszett. Valószínűleg kiesett a zsebemből. Hogy benne volt az bizonyos, mert egy ideig gondosan vigyáztam rá, néha letöröltem róla a port. Olykor fényesre suvickoltam. És most nem találom. Próbáltam végigmenni a szokott úton, hátha meglesz a járda szélén egy kicsit sárosan, egy kicsit árván, de nem volt ott. Lábammal megbökdöstem a száradó leveleket, még egy használt papír zsebkendőt is arrébb pöcköltem, mégse láttam. Leültem egy padra és bambán bámultam magam elé. Vajon hol rontottam el? Be kellett volna foltoznom a zsebet? Vagy használhattam volna pillanatragasztót? A kezem is beleragadt volna, de azért csak megőriztem volna még egy ideig.

Esetleg új kabátra lett volna szükségem. Időközben ...

  Amikor meglátta Mári néni számát a kijelzőn, tudta, hogy baj van. Lehetett rá számítani, mert az öregség magával hozza ezeket a helyzeteket. Nem meglepetés, ha egy nyolcvankét éves asszony elájul, vagy megbotlik és nekiesik a komódnak. Mindenki elkönyveli, hogy ez az élet rendje, inkább akkor, mint fiatalkorban. Mégse vette fel azonnal, csak a hatodik, hetedik csöngésnél szólt bele erőtlenül.

– Anyádat elvitte a mentő. Nem volt magánál, amikor rátaláltam - mondta üres hangon a szomszéd, aki alig volt fiatalabb, mint az anyja. Ő már nem félt a haláltól, kétszer élesztették újra, nem kapálózott ellene. Talán emiatt nem jött el érte megint. A halál szeret vadászni, és azokra csap le, akik ki akarnak csúszni a markából, ...