Ma az oktatásban ez az egyik varázsszó. A minap a könyvesboltban egy gondos anyuka kétéves gyereke számára keresett valamilyen fejlesztő anyagot. Szívesen mondtam volna neki, hogy beszélgessen vele sokat, sétáljanak, meséljen neki és vigye ki a játszótérre, kertbe, labdázzanak, futkározzanak. Persze csak nyeltem egyet és csodálkozva hallgattam, amint kifejti az eladónak, hogy mennyire fontos a mai világban, hogy a gyereke le ne maradjon valamiről.

Ez talán így van, de a lemaradás nem abban mérhető, hogy hány feladatlapot tud időre és jól kitölteni. Az idők során leértékelődött az együtt töltött idő hatalmas ereje. Azok az értékes pillanatok, amelyek közben a szülő nem hallgatja fél füllel a telefonja pittyegését, nem csetel ...

Ülök a köveken. Lábam a vízbe lógatom. A nap nem akar ma sütni, borongós az ég. Gyenge szél kergeti a korán lehulló leveleket, és azok menekülnek előle ebben az augusztusi őszben. Várok, mint már oly sokat. Tulajdonképpen mindig csak várok. A szerdákat és a szombatokat, az alkonyatot, azt, amikor jössz hozzám.

Terhes és nyugtalanító ez a várakozás, de azt hazudom, jól esik. Hazudok minden egyes percben, mert én vagyok a Kedves. Olyan nő vagyok, akinek a bőrében sokan vertek tanyát, mégis képesek leköpni, belerúgni. A Kedves, a harmadik. Akitől egy háromszög kicsúcsosodik. Ismernek, kedvelnek, és nem tudják; túl régóta hordok álarcot. Mosolygok, segítek, bátorítok, mégsem vagyok más, mint egy eltüntetett fény, egy kamrába ...

  A bolt szinte üres volt. Maszatos üvegén át alig lehetett belátni. A sarokban egy időmarta faláda árválkodott, a földön elszórt papírdarabok. A hideg már ráncosra simogatta a kopogtató fáját. A fákról rég lehullottak a levelek, de a decemberi szürkeségben semmi nem jelezte a karácsony közeledtét. A sáros földön az egyik tócsából veréb kortyolgatott.

  A kisfiú minden nap elhaladt az üzlet előtt és megállapította, hogy semmi az égadta világon nem történik odabenn. Ha anyja nem rángatta túlságosan, meg is állt egy pillanatra, és azt gondolta, abba ládába zárta valaki a hóesést.

  Biztosan ott lakik a hópaplanos tél, ami egyenlő a karácsonnyal. De mivel lakat alatt van, nem tud lassú pihéivel leszállni a ...

Jónak lenni jó. A mesékben a jó mindig elnyeri jutalmát. A jóság kifizetődik. Ezeket és ehhez hasonlókat gyakran hallhatunk, olvashatunk mindenhol. A hétköznapok pedig olykor sivárak, keserűek, kapkodósak és unalmasak. Arctalan emberek mondanak véleményt mindenről, szinte csak azt várják, hogy valaki posztoljon valamit. Mát a legegyszerűbb esetekben is „vérre” szomjaznak. Ha valaki nem helyesen vagy bármilyen okból tévesen, hibásan cselekszik, akkor ítélkeznek. Majdnem mindegy, hogy mi is történt valójában, azonnal valaki kibelezné, felnégyelné, szétverné a fejét és egyéb szörnyűségeket ír le kifejezve nem is fojtott agresszióját.

Szörnyülködve olvassuk a lapokban, a neten, milyen iszonyatra képesek az emberek. ...

–                   -   Bár meghalnék! – gondolta Lina a földön kuporogva.

–                  -   Bár belepusztulna! – sóhajtott fel magában Ádám.

Mostanában mindennaposak voltak ezek a gondolatok. Mindketten olyasmire vágytak, ami egyelőre nem akart bekövetkezni. A halál nem jött a nőért, hiába kérlelte naphosszat. Ezért még többet ivott és még jobban összement szánalmas kis teste.

Ádám ránézni sem bírt, mert hányingere volt tőle. Felpüffedt arca, petyhüdt bőre semmiben nem emlékeztette már arra a hóbortos nőre, akiben tizenévesen beleszeretett.

  Bár utóbb nem tűnt ez valami nagy szerelemnek, inkább amolyan könnyű lángolásnak, ami arra volt csak jó, hogy elmeneküljön otthonról. Mostohaapja ...

Minden évben, ahogy közeleg a Halottak napja, emlékezünk és hálát adunk mélyen magunkban azért, hogy még élünk és a szeretteink is. Itt lenni, ebben a létben boldogulni annyira természetes, hogy nem is gondolunk hálával erre. Mintha az élet mindig is adott lett volna. Pedig a Végtelen fonalára valahol felfűződik a mi kis gyöngyszemünk, aztán egyszer, úgy megmagyarázhatatlanul le is oldódik róla. Ahogy gördülnek a napok, alig jut eszünkbe önön halandóságunk, mert felfoghatatlan a nemlét. Legyintünk rá. Látjuk, hogy vannak, akik idejekorán elmennek, tanúi leszünk barátaink, ismerőseink és ismeretlenek küzdelmének, de a Halál nehéz fuvallata ritkán érint meg bennünket. És ez bizonyára nem véletlenül van így.

Ebben az évben ...

Tóth Barnabás filmje indul az idei Oscarra. Nem véletlenül. Amikor nekem ajánlották a filmet, annyit mondtak csak, szép film. Ritkán lehet ezt manapság hallani.

Ez a film valóban szép. Olyasmit ad, amiből ma kevés van. Szépséget és kedvességet. Egy különleges kapcsolatot mutat be a II. világháborúból épphogy kikeveredő túlélők életéből. Amikor véget egy borzalom, hajlamosak vagyunk nem gondolni arra, hogy a befejezés után is van élet és az nem habos-babos, pozitív, amerikai álomvilág. A holokauszt túlélői nem röpködnek a boldogságtól, amiért élnek. Vissza kell térniük azokba a mindennapokba, amelyek minden percben fájdalmat és emlékezést sodornak útjukba. De élni kell.

A negyvenes éveiben járó nőgyógyász és az alig ...

   S okáig nem értettem a szót. Szomorúság lakta. Minden év októberében búcsú volt a falunkban, Jöttek az árusok, volt céllövölde, „bolondkocsi”, durranós pisztoly, csocsó, amióta csak eszem tudom. A templom köré pakoltak és várták a vevőket.

Sokan még új ruhát is varrattak az alkalomra, és aki csak tehette, akár külföldről is hazajött a nagy napra. Ünnep volt.

  Az óriási forgatagban lépten-nyomon régen látott emberekbe lehetett botlani. Köszöntek, mosolyogtak. Tudták, hogy ide tartoznak. Gyerekként a markunkban szorongattuk a rokonságtól összekuporgatott rimánkodó szemű, némahangú pénzt. Mindig csak egy bizonyos összeget kaptunk és  azt egész napra be kellett osztani. A nap végén, ahogy sötétedett, és a ...

Októberi nyár van. Bolond idő, mondja mindenki, de a legtöbben nem bánják. Azon a régi őszön nem volt ennyire nyugodt és kellemes odakinn. De sokáig sírni és emlékezni is tilos volt, pedig Magyarország azokban az október végi napokban lassan gyógyuló sebeket kapott.

Az iskolai megemlékezéseken, ahol ünneplőben állnak a gyerekek, semmit sem értenek. Főleg a kicsik. Toporognak, feszengenek, unatkoznak. A Himnusz alatt ketten kő, papír, ollót játszanak, a többi nyeklik-nyaklik, mert nem bír állni. Kislányok kezükből szíveket formálnak és vihognak. A színpadon ideges kamaszok hadarnak. Muszáj volt kiállniuk és elmondaniuk pár sort. Mert ez az ünnep közvetítése. A hangszórón recsegve jön át Nagy Imre hangja, nehezen érthető, a ...

El akarom mondani, hogy hallgatni néha bölcs dolog. Jó elrakni egy-egy furcsa gondolatot, hagyni, hogy elenyésszen, és ne kerüljön ki az előszobán túlra, mert kapkodó, értelmetlen és hebehurgya. Tömérdek bánatot okozna. Ha netán kalandra indulna, talán olyan utakra vinne, ahonnét az elágazás szertefoszlana.

El akarom mondani, hogy a kimondott szavak súlyát vállamra tudom venni. Elbírom, fel- cipelem a legmagasabb dombtetőre is. Olykor mégis szeretném letenni a pakkot, mert még egy óvatos pillanatban is leránthat a mélybe, és úgy temet be, hogy abból csak reszketegen kerülök ki. Már tudom, hogy a szavak ritkán simogatnak. Orvul döfnek és hegyes tőrükkel lassan gyógyuló sebeket ejtenek régen kidolgozott páncélomon. Finoman fúrják ...