Egész nap arra gondoltam, hogy annak, aki már nem él, van-e még születésnapja? Van-e még születése, élete, gondolata, emléke annak, aki elhagyta a földi létet?

Ez a világ nagyon földi, nagyon anyagi és nagyon halandó. Hihetetlen gyorsasággal száguld végig az idő az életünkön. Bármennyi figyelmeztetés, bármennyi jel is kerül az utunkba, nehezen hisszük el, hogy az élet véges. Nem, majd mi halhatatlanok leszünk.

Mi esemesezhetünk az autóban nyugodtan, mi kiabálhatunk a párunkkal nagyon csúnyán, mi hanyagolhatjuk a gyerekünket, mert nekünk van időnk. Nem hisszük el, hogy egyszer nem vár bennünket a felébredés kora reggel, amit szívből utálunk. .

A szülinap, amelyre gondolok egész nap, 75 éve volt. Semmit nem tudok róla, ...

A dicséret, a jó szó, az elismerés az élet olyan építőköve, ami minden cement nélkül is várrá tud magasodni, ha jól csináljuk. Régebben, 30-40 évvel ezelőtt egyszerűen kevesebbet dicsértek az emberek. A gyerekeket meg pláne. Mindenki tette a dolgát. A gyerekek is. A szülők jelentős hányada nem érezte szükségét annak, hogy ájultan ömlengjen a gyereke legkisebb tevékenységén is. Nem is dicsértek, sőt minden módon igyekeztek a gyerek teljesítményét nem észrevenni. Ahogy egyszer valaki mondta az ismeretségi körömben: nehogy elkapassa magát a kölyök. Ennek folyományaként felnőtt egy pár olyan generáció, ami, ha belegebed, akkor sem tud elismerést kicsikarni érett korában sem a felmenőitől. A következmény siralmas lett. ...

A május pokoli hőséggel köszöntött be abban az évben. Anyák napja tájékán már nyoma sem volt az orgonáknak. A körfolyosós ház második emeletén fura szag terjengett. A lakók fintorogva vettek levegőt és sietve nyitották ki fülledt lakásaik bejáratát, hogy bemeneküljenek. Nem sokan laktak a régi, szebb időket talán új korában sem látott bérházban. Főleg öregek és magányosak.

Az emberek többsége alig tudja elviselni bármelyiket. Ezzel így volt Klári néni is, aki a sarki, kis beugró lakásban lakott lassan fél évszázada. Még önmagát sem kedvelte, nemhogy a többi, sápítozó, örökösen panaszkodó öregasszonyt, akikből mindig áporodott bűz áradt, mert a fürdés régóta nem tartozott a mindennapi rutinjaik közé. ...

Ennyi csodás, szép, boldog, az életet élvező, remekül szórakozó embert, akit kitermelt a 21. század, nem látni sehol a világban, mert nincs is. Viszont van egy másik világ, a valódin túl, amelyet örömmel nézegetünk, lájkolunk, irigyelünk és elismerünk.

A Facebook – világ minden világok legjobbika. Ott mindenki szép! Ennyi szép embert lasszóval sem lehetne fogni. De ott mindenki soványabb, kerekebb a feneke, vidám, fénylik a haja és fürdőszoba tükrében mosolyogva azt mutatja, hogy az élet csodálatos. Olyan elkeserítő mértékben vágynak az emberek az elismerésre, amit nem kapnak meg, hogy a lehető legegyszerűbb dolgokat is világgá kiáltják. Az emberek többségét az sem érdekli, ha az utcán valaki infarktust kap, mert ...

Amióta könyvek, újságok elérhetővé váltak a hétköznapi emberek számára, hol többet, hol kevesebbet olvasunk. Az utóbbi 20 év statisztikái azt mutatják, hogy egyre fogyóban van az olvasási kedv. Sokféle módon kerülünk kapcsolatba az olvasással életünk során, de az biztos, hogy elkerülhetetlenül az életünk része.

Legtöbben az iskoláskor kezdetén ismerkednek meg a betűkkel és kötnek velük ilyen-olyan kapcsolatot. Ez az időszak meghatározó a későbbi olvasási kedv kialakításában. Azok, akik nem szenvednek semmiféle olvasási zavarban sok gyakorlás által megtanulhat olvasni.

Egy kisgyerek, ha a megfelelő, betűbarát környezetben él, nagyon korán megismerkedik a könyvekkel. Látja, hogy szülei olvasnak, gyakran ...

Nagyon, nagyon régen, a pedagógus a város, falu fontos embere volt. Tisztelték, becsülték, kikérték a véleményét. A szülők megpróbáltak a kedvében járni. Ilyenkor jöttek a tyúkok, a tojás, a disznótoros ajándékba. Még magam előtt látom a kis falusi iskolám, ahol az első termésből, legyen az cseresznye, málna vagy eper, az egyik osztálytársam mindig hozott kóstolót. Bevallom, mi, gyerekek ezt nem találtuk rokonszenvesnek. Tudtuk, hogy a jobb jegyért hajtanak és végtelenül igazságtalannak és utálatosnak láttuk ezt az ilyesfajta igyekezetet.

Az elmúlt 20-30 évben a média, az internet oroszlánrészt vállalt a pedagógustársadalom lejáratásában. Szép lassan felőrlődött a szakma becsülete, már nem akarják az emberek ...

Lábikó ugyanolyan barna tyúk volt, mint a többi, ami ott kapirgált a kis falusi ház udvarán. Nem volt sem kövér, sem sovány. Jámbor volt, és nem rég kezdett el tojni. Álmában sem gondolta, hogy egyszer egy babakocsiba kerül csecsemőnek álcázva. De hogyan is gondolhatott volna ilyet egy ostoba tyúk a cseppnyi eszével!

És ez mégis bekövetkezett egy szép nyári napon.  Augusztus volt. Az udvaron álló eperfáról már potyogott az érett, fekete eper. Lábikó szívesen csipegette. A csőrét is megszínezte a gyümölcs, de őt aztán nem zavarta. A házban lakó kislány aznap délután, hosszan figyelve a szelíd jószágot, eldöntötte, hogy kisbabát csinál belőle.

Évek óta könyörgött egy testvérért, de azt nem tudta, hogy ehhez két ...

Most olvastam egy cikket ezzel a címmel a neten. Az ötven….Akkor a harminc az új tíz? De viccet félretéve és elismerve a cikk jóindulatát, mégis felmerül bennem az a kérdés, hogy miért kell az ötvennek lenni az új harmincnak? Nem negyven, tuti harminc, mert már az sem lenne menő…

Vajon miért kell a mai társadalomban folyamatosan azzal szembesülni, hogy nem lehetünk azok, akik vagyunk? Nincs egy olyan női lap, internetes fórum, ezoterikus tartalommal bíró iromány, amelyben nem hangzik el az, hogy fogadd el a tested, nem a külső számít, légy békében a kilóiddal, legyen a tükörképed a barátod. Erre itt az ellenkezője. A nagy hamisság.

Nem, még véletlenül se legyél ötven, mert az ciki. Húzzuk rá, hogy harmincas, és akkor a ...

Ma, ebben a vakító napsütésben, amikor még a nyár nem akarja átadni a helyét az ősznek, csak kacérkodik vele ledéren, az egyik üzletben bámulva a polcokat, meghallottam ezt a dalt. Olyan, volt mintha valaki szólt volna vagy visszahúzott volna a múltból. Ki kellett jönnöm, annyira erős volt ez az érzés.

Csak hallgattam Bródy senkiével össze nem téveszthető hangját és arra gondoltam, hogy mennyi, de mennyi filléres emlékünk van, amik senkinek nem számítanak, csak nekünk. Talán párnak több résztvevője is van, de a legtöbb a miénk, beraktározódott a szívünkbe.

Az emlékezés….Fura egy dolog.

Az óvoda előtti idők, amikor fél életünket az utcán töltöttük. Meleg nyarakon ronda kis szandálokban futkároztunk, kantáros ...

Mindig minden pillanatban tanulunk, tanítunk. Az otthonainkban példát mutatunk akarva-akaratlanul a viselkedésünkkel, a hozzáállásunkkal, a beszédünkkel. A gyerek részese az érzelmei kitöréseinknek, az átélt örömöknek, viharoknak és látja azt, hogy ezeket hogyan kezeljük, hogyan éljük meg. A mindennapokban észreveszi, elraktározza azt, hogy hogyan szólnak a szülei egymáshoz, hogyan érintik, szeretik, becsülik egymást. Pontosan tudja, hogy mikor van feszültség a levegőben, mikor sírt az anyja vagy mérgelődött az apa, mert bár ezt tagadni próbálja a gyerek a műmosoly mögé lát.

Az iskolában is ezer dolgot tanulnak, tanítanak a gyerekeknek. Legtöbbjük teljesen felesleges, felhasználhatatlan a későbbiekben. De azt soha sehol ...