„A körülötted lévő emberek jelentik az élet gazdagságát.” /André Aleman/

Ahogy ehhez a bloghoz képet kerestem, meglepve tapasztaltam, hogy a barátság címszóhoz legtöbbször az ember-állat közti feltétlen kapcsolatról szóló képek kapcsolódnak. Vajon miért? Talán már a barátságok sem a régiek? Talán a kedvenceinktől kapott ragaszkodást, szeretetet egyre nehezebb megkapni embertársainktól?

 Amióta világ a világ a barátságok életünk olyan építőkövei, amelyek nélkül takaros kis élet- házunk aligha épülhetne stabil alapokra. Sokszor a szerelmeket is túlélik, kibírják a távolságot, a féltékenységet, az irigységet, a hosszú, külön töltött időt és sokszor nem.

A legtöbb felnőtt úgy hiszi, hogy ...

Nagyon furcsa arról írni, gondolkodni, hogy vajon milyen is az a szeretet, amit a gyermekünk iránt érzünk. Azonnal arra gondolunk, hogy feltétlen meg féltő, óvó, az életünket adnánk a csemeténkért. Minden egyes percünkben a fejünkben vannak, a megszületésüktől kezdve az aggodalom tanyát vert a szívünkben. De ez is, mint minden más, az utóbbi időben változásnak indult. Egyszerűen nem hagyjuk már a gyerekeinket élni, lélegezni nélkülünk.

Annyira óvjuk, féltjük, tutujgatjuk, hogy a mai gyerek már elesni sem mer, mert akkor sebes lesz a térde és az maga a tragédia. A gyereknek el kell esnie, fel kell tápászkodnia, időnként be kell csípnie az ujját a fiókkal, le kell horzsolni a könyökét, a ruhájának szakadtnak kell lenni ...

Ha egy gyereket elhanyagolnak érzelmileg, az sokáig nem látszik. Egyszerűen nem derül ki, ha a ruházata rendben van, ha kap enni, ha a leckéje kész. A külvilág nehezen veszi észre, hogy a gyerek nincs rendben, legfeljebb akkor, ha agresszív lesz. A hagyományos családmodellben, aminél jobbat bárhogy igyekszünk, nem tudtunk, mi, emberek kitalálni, az anya a domináns szeretetadó. Azt szoktuk meg, hogy  ő a gyengédebb, az odafigyelősebb, az, aki mellett a gyerek az anyanyelvét tanulja, ahogy a szép magyar nyelvünk mondja. Ha az apa nem ér rá, mert sokat dolgozik, vagy egyéb módon elfoglalt, azt sokkal megbocsájthatóbb módon fogadja el a társadalom. De az anya esetében könnyebben ítélkezünk. Azt természetesnek vesszük, hogy az anya óv, ...

Sokan erre felkapják a fejüket és majd azt mondják, olyan nincs… A világirodalom tele van szebbnél szebb anyáknak szóló versekkel, az anyák hősiességéről, önfeláldozásáról tengernyi könyv íródott…Látjuk a mindennapokban a szeretetüket, érezzük a  bőrünkön. Az egyszerűen lehetetlen, hogy egy anya ne szeresse a gyermekét, vagy valamelyiket kevésbé szeresse. De mi van, ha mégsem olyan határtalan és feltétlen ez a szeretet? Mi van akkor, ha a családban az egyik gyerek, tudja, minden porcikájában érzi, hogy őt nem szereti az anyja. Nem szereti, csak elviseli. Nem öleli, vagy nem úgy öleli. A tekintetében nem találja meg azt a szeretetszikrát, amit a testvérei nap, mint nap látnak.

Mindig azt állítjuk, hogy egyformán ...

Az ideális nő vajon a tökéletes nő? A tökéletes testű vagy a tökéletes lelkű? Vagy mindkettő egyben? Az ideális nőnek mindene ideális? És vajon kinek ideális? Ebben a hajtós, megfáradt, érzelmektől mélyen rejtőzködő világban ki számít már ideálisnak? Az ideális nő otthon van saját testében és lelkében. Nem méri magát minden nap kényszeresen hajnalban, mert akkor mutat legkevesebbet a mérleg, nem gyötri a testét folyton fogyókúrákkal, hogy a körülöttük élők már lassan a pokolba kívánják idegbajossága miatt. Ez a nő tisztában van hiányosságaival és megpróbál előnyt kovácsolni a mindennapok nehézségeiből.

Nem nyavalyog, nem kesereg, és nem panaszkodik folyton, mert már rég tudja, hogy sirámai senkit nem ...

Ez a fajta pecázgatás is olyan, mint a horgászat a tóparton. Aranyhal nincs, vagy, ha rá is akadsz egyre, nagyon gyorsan kiderül, hogy lopott pikkelyekkel ékeskedik vagy uszonyának méretével dicsekszik. A legtöbb önjelölt lovag azt hiszi, hogy, ha küld egy képet becses nemi szervéről, akkor a nők többsége minimum elalél és fél órát imádkozik vasárnap a Szűz Mária szobor előtt, hogy neki ekkora szerencséje lett. De a legtöbben, merem remélni, egyszerűen csak megdöbbenünk. Ki kérte? Kit érdekel, ha egy üresfejű idióta? Ha a nőket a férfi nemi szervek látványa lázba hozná, akkor az újságos stand tele lenne nekik szóló magazinokkal. De mint tudjuk, ilyen egy sincs. A nő nem e tekintetben vizuális. A fantáziája, a bele ...

Amikor az ember lánya egy hosszú kapcsolat vagy rossz házasság után egyedül marad, megretten. Arra szocializáltak bennünket, hogy egyedül élni rossz, mert az ember társas lény, és csak az marad egyedül, aki képtelen arra, hogy jól válasszon vagy ő maga egyszerűen lúzer. Régen is vénlánynak lenni a legszánalmasabb dolgok közé tartozott. Nagyon sokáig, aki egyedül volt, azt felcímkézték, megbélyegezték vagy egyszerűen lesajnálták. De aztán jött a megváltást hozó Bridget Jones és minden nő megnyugodhatott, mert szinglinek lenni már nem volt többé tragédia.  Szóval nagyon sok nő, férfi életében eljön az a pillanat, amikor már valóban elég lesz az egyedüllétből és lépni kell. Régen, az igazi társas kapcsolatok idején, ...

„ Egy olyan világban, ahol szinte mindenki álarcot visel, megtisztelő kiváltság, ha valaki megmutatja neked a lelkét.”

És tényleg. Csodálatos érzés, ha valaki megnyílik előttünk. Ha arra érdemesnek talál bennünket, hogy félelmeihez, bánatához, szorongásához utat nyisson a számunkra. Nagy bátorság kell a mai világban ahhoz, hogy ki merjünk tárulkozni anélkül, hogy rettegni kelljen attól, hogy milyen fórumon vagy egyszerűen kik körében találkozunk vissza lelkünk rejtett zugainak visszhangjával.

Legalább ekkora vakmerőségre van szükség ahhoz, hogy meghallgassuk önmagunkat. A nap mindegy egyes percében, kivéve talán az alvást, futunk, rohanunk, gyors éttermekben eszünk, gyors randikat intézünk, röpke kávézásra ...

Gyerekkorunkban gyakran csináltuk azt, hogy rámutattunk egy híresség képére az újságban vagy csak egy szép nőre, férfira, pozitív szereplőre a filmben és azt mondtuk, én ő vagyok. Ha szerepjátékot játszottunk, akkor is mindig olyan valaki szerepébe bújtunk, akik nagyon, nagyon különlegesnek tűntek számunkra valamiért. Amikor 10 éves voltam, mindig 13 akartam lenni, mert az olyan nagylányos kornak tűnt. 13 évesen észre sem vettem, hogy annyi vagyok, mert akkor már 17 akartam lenni, mert akkor már nem vagyok általános iskolás, még a felnőttkor küszöbén állok, de azért még nem vagyok öreg. Aki húszon túl volt, mindegy hány évvel, az már számomra korosnak, öregedőnek és kifacsartnak tűnt.

A felnőttek is játsszák ezt a ...

Ma reggel újra vándorbotot foghatunk a kezünkbe és elindulhatunk. Lassan, baktatva kell nekikezdenünk ennek, hogy a lelkünknek legyen ideje megszokni az újat. Valójában semmi nem lett új, hiszen a nap ugyanúgy kelt fel, ugyanazok vannak a szívünkben, akik tegnap. Ugyanolyan az arcunk, a hajunk, a testünk, mint tavaly. (bár ezen  sokan vitatkoznának a tegnapi kiadós buli után) És mégis azt hisszük, hogy meg kell(ene) változnunk.  Ezen a napon, itt január 1-én még hazudhatjuk magunknak azt, hogy ha lefogyunk, ha kevesebbet panaszkodunk, ha gyakrabban járunk sportolni, ha kevesebbet nyomkodjuk a telefonunkat, akkor minden más lesz. Még meggyőződéssel vallhatjuk, bár eddig minden fogadalmunkat megszegtük, hogy most nem így lesz. Mert valamilyen ...