Ha szétfeszít, tombolok. Belül, lassan, szisztematikusan gyilkolom magam. Tányérokat dobálok a mosogatóba és élvezettel figyelem a koccanásukat. Nem török.  Sajnálom a gyenge porcelánt, mert csak repedezik, de nem pattan el azonnal. Pontosan ilyen az arcom is. Fáradt vászonként feszül rá a bőr és a tükör előtt nem tudom feszesre simogatni.

Ha gyűlölök, csúnya vagyok, mert a szemem öl. Minden küszöb ellenségem lesz, és ha utamba kerül, belerúgok, hadd fájjon neki, de csak a lábujjam sajdul bele. Sántikálva a kanapéra rogyok és a világot feketére festem. Nem szürke lesz, nem egyhangú, hanem vad, mindent beszippantó, érzéketlen lyuk. A napot be nem engedem.

Haragszom a fáradt fényre, a hulló levelekre, hiába van ősz. Szeretném ...

Ha szeretek, élni kezdek. Nem bántanak könnyű kis fájdalmak, amelyek máskor ráülnek borús gondolataimra és szétterpeszkednek, mint egy ócska karosszékben ringatózó őszi délután. Úgy járok az utcán, hogy tekintetem magasra emelem és a fák levelein pihenő telet is észreveszem. Tudom, a dér már nem jár messze és csak utat mutat a fagynak. Mégsem bánom, mert nincs bennem félelem.

Meleg sálamat gondosan a nyakamra tekerem, majd azt játszom, cipőm nem cuppan sekély pocsolyákba. Ha mégis, nem aggódom, csak nevetek, mert az örömöm nem kósza, nem illan tova, mint az avar illata. Megérzem még az októberi elégetett gallyak füstjét is, ami bekúszik az ajtó alatti réseken a házakba.

Ha szeretek, nem félek. Senki és semmi nem ...

  Kata kéthetente adott magának egy szabad délutánt. Rohadtul nem érdekelte, szalad-e a lakás, van-e szennyes halom a fürdőben vagy akad-e mosatlan bögre a gyerekszoba könyvespolcán.  Ha eljött az adott péntek, akkor a Duna-partra sétált Nórával, aki még hajadon volt 42 évesen is. Ezeréves barátság fűzte hozzá.  Mindketten sokat dolgoztak, Nóra egy multinál, ahol a belét is kifordították volna, ha tudják, vagy ahogy ő mondta, kihúznák és kolbászhúsként visszatöltenék az áldozatba.

Annál a cégnél mindenki az volt. Volt, aki a pénz miatt, volt, aki a munka hőseként feküdt az áldozati kés alá. Általában két-három évig bírták a lassú kivéreztetést, de Nóra a hatodik évét kezdte.

Számos alkalommal nem tudott ...

  A fene egye meg az összes nőt ott, ahol van! – gondolta Nándor sokadszorra.

Ötvenkilenc éves volt, de nem tudott nélkülük élni. Volt dolga már mindenfélével és a számát sem tudta, hányan fordultak meg az ágyában, de mély nyomot egy sem hagyott benne.

   Lassú mozdulattal pucolta a hagymát, a répát és a petrezselymet. Olyan volt ez, mintha nőket vetkőztetne. De azért mégiscsak zöldségek voltak, legalább tudtak hallgatni. A mai nők semmit nem tudnak. Pofáznak megállás nélkül, a főzéshez nem értenek, de mindnek nagy elvárásai vannak. Wellness a varázsszó.

–      -   Aki kitalálta, az is egy nagy barom volt, és csak nő lehetett - mondta félhangosan.

 Mi a jó abban, ha az ember hol a medence szélén fekszik, hol ...

Ha csak egy nagyon rövid időre is, de bekapcsolódunk a média sodrásába, vagy az általa képviselt világba, megtapasztalhatjuk annak tényét, a világ rossz. Ezt látjuk, halljuk folyamatosan.   Természetesen mindenki tudja, a jó hírnek nincs hírértéke.   Csak az az érdekes, ha horror baleset történik, ha robban valami, ha öngyilkos lesz valaki, leszúrják, fejbe vágják, megverik az embereket. Jöhet tornádó, hurrikán, vulkánkitörés, egy a lényeg, mindenképpen nagyobb legyen, mint amit eddig megélt az emberiség.

Minden borzalomnak, fájdalomnak, tragédiának vannak követői a közösségi oldalakon. Ha olyan embert ér veszteség, akit ismerünk, aki közszereplő, akkor az emberek szinte kéjes élvezettel másznak bele az életébe, és ...

Orsi sokáig nem hitte el, hogy van halál. Nem jelentett számára semmit a szó. Nem érte veszteség, nem látott sok fájdalmat maga körül. Nem tudta, hogy ez nem természetes. Mindenki tökéletesen játszotta a rá osztott szerepet. Semmi sírás, jajgatás.   Egy kedves háziállat sem volt a közelében, így egyáltalán nem tapasztalta meg az elmúlást. Ám egyszer véget ér a közöny, elfogy az élet. Sokszor gondolta a későbbiekben, hogy ezt a világot megteremteni és fenntartani pokoli erőfeszítésbe telhetett a körülötte élőknek.

Bogarakat mégiscsak látott a földön kimúlva. Szúnyogokat, legyeket is csapkodott nagy elánnal anyja a nyári konyha falán, ami tele volt emiatt sárgás-barnás foltokkal. Az viszont soha, egy percig sem jutott ...

Ősz van. Erőlködik még a nap, de hiába. A sete-suta sugarak délutánra elfáradnak, és alig pislákolnak. Finom mozdulattal engedik el az utolsó meleg pillanatokat, hogy azok egyszerű ködköntösbe bújva aludjanak hónapokon keresztül.

Szeretnék elköszönni tőlük, de nem kíváncsiak már senkire. Még jól esik az öreg fa tövében üldögélni egy rozoga padon és arra várni, hátha arra téved valaki, aki ráér beszélgetni, vagy egy mosolyt adni.

Szeretnék lágyan ringó hintán magasra szállni, de már nyikorog a fa, bomlik a kötél. Nem a felnőtt testére idomulna, inkább egy gyereket várna, akinek vörös haja messze lobog az alkonyatban.

Szeretnék hinni régen volt értékekben. Az adott szóban, az érdek nélküli kedvességben. Abban is, ...

Kezdődik…Holnap. Első nap. Van, akinek új, van, akinek a megszokott mederben. Mindenképpen izgalmas. A szülők kissé fellélegeznek, mert jó, jó ez a nyár, de azért sok problémát is gerjeszt. Még azokkal is nehéz együtt lenni sokat, akiket szeretünk. A gyerek meg folyamatos figyelmet igényel. Rengeteg a tábor, csak győzze az ember pénzzel, a nagyszülők is fáradtak, nem mindenki bírja már el az unokát. Természetesen tisztelet a kivételnek, de a nagyszülőség intézménye is átalakulóban van, ahogy oly sok minden. A szerencsések ebből nem sokat tapasztalnak. De a mai nagymamák még javában dolgoznak, örülnek, ha megpihenhetnek, kikapcsolódhatnak. A kontyos-kötényes kuglófsütő már egyre ritkább. Hiányozni is fog előbb-utóbb ...

Miett, nem Almády, nem a regényhős, akit Zilahy alkotott, hanem csak egy nyúlánk, harmincas nő álldogált tétován a magas kőkerítés mellett. Ezzel a névvel nem lehetett mit kezdeni, emelt fővel kellett hordani, mert alig volt ember, aki ne kérdezett volna az eredetére.  Már krónikusan merev arccal tudta végig mondani a mesét, amelyben anyja a régi regény hatásától nem szabadulva a kislányának ezt választotta.

Vonásaiban volt némi arisztokratikus gőg, ahogy ezt a név is sugallta, de csecsemőként nem lehetett sejteni. Mostanra már megszokta.

  A csengő hosszas bámulása nem segítette a döntésben. Bemenni vagy elfutni. Ez volt a kérdés, és ez legalább annyira nehéz volt, mint a hamleti. A fákról lágyan peregtek a levelek. A kis ...

Sokszor szoktam arról írni, hogy a mai világban mi lenne a felnőttek feladata a gyermekek életében. Elgondolkodtam azon, vajon így iskolakezdés előtt, mennyire más lehetne minden, ha a gyerekeinket olyasmikre tanítanánk meg, amik nincsenek a könyvekben, amiket nem lehet kiposztolni. Ezekre nem járna jó jegy, a felnőttek nem dicsérgetnék egymást érte, de egy élhetőbb világot teremthetnénk pár jó szóval. Olyan intelmek-féle gyűjtemény lenne ez, mint amilyet István király intézett a fiához, csak egy kicsit csinosítgathatnánk rajta, hogy ma is menő legyen. Jöjjön néhány:

–        Tanuld meg, hogy nem te vagy a világ közepe! Sokan vagytok, sokfélék. Mindenkinek más van a lelkében, mást hozott a családjából, más ...