Minden évben, ahogy közeleg a Halottak napja, emlékezünk és hálát adunk mélyen magunkban azért, hogy még élünk és a szeretteink is. Itt lenni, ebben a létben boldogulni annyira természetes, hogy nem is gondolunk hálával erre. Mintha az élet mindig is adott lett volna. Pedig a Végtelen fonalára valahol felfűződik a mi kis gyöngyszemünk, aztán egyszer, úgy megmagyarázhatatlanul le is oldódik róla. Ahogy gördülnek a napok, alig jut eszünkbe önön halandóságunk, mert felfoghatatlan a nemlét. Legyintünk rá. Látjuk, hogy vannak, akik idejekorán elmennek, tanúi leszünk barátaink, ismerőseink és ismeretlenek küzdelmének, de a Halál nehéz fuvallata ritkán érint meg bennünket. És ez bizonyára nem véletlenül van így.

Ebben az évben ...

Tóth Barnabás filmje indul az idei Oscarra. Nem véletlenül. Amikor nekem ajánlották a filmet, annyit mondtak csak, szép film. Ritkán lehet ezt manapság hallani.

Ez a film valóban szép. Olyasmit ad, amiből ma kevés van. Szépséget és kedvességet. Egy különleges kapcsolatot mutat be a II. világháborúból épphogy kikeveredő túlélők életéből. Amikor véget egy borzalom, hajlamosak vagyunk nem gondolni arra, hogy a befejezés után is van élet és az nem habos-babos, pozitív, amerikai álomvilág. A holokauszt túlélői nem röpködnek a boldogságtól, amiért élnek. Vissza kell térniük azokba a mindennapokba, amelyek minden percben fájdalmat és emlékezést sodornak útjukba. De élni kell.

A negyvenes éveiben járó nőgyógyász és az alig ...

   S okáig nem értettem a szót. Szomorúság lakta. Minden év októberében búcsú volt a falunkban, Jöttek az árusok, volt céllövölde, „bolondkocsi”, durranós pisztoly, csocsó, amióta csak eszem tudom. A templom köré pakoltak és várták a vevőket.

Sokan még új ruhát is varrattak az alkalomra, és aki csak tehette, akár külföldről is hazajött a nagy napra. Ünnep volt.

  Az óriási forgatagban lépten-nyomon régen látott emberekbe lehetett botlani. Köszöntek, mosolyogtak. Tudták, hogy ide tartoznak. Gyerekként a markunkban szorongattuk a rokonságtól összekuporgatott rimánkodó szemű, némahangú pénzt. Mindig csak egy bizonyos összeget kaptunk és  azt egész napra be kellett osztani. A nap végén, ahogy sötétedett, és a ...

Októberi nyár van. Bolond idő, mondja mindenki, de a legtöbben nem bánják. Azon a régi őszön nem volt ennyire nyugodt és kellemes odakinn. De sokáig sírni és emlékezni is tilos volt, pedig Magyarország azokban az október végi napokban lassan gyógyuló sebeket kapott.

Az iskolai megemlékezéseken, ahol ünneplőben állnak a gyerekek, semmit sem értenek. Főleg a kicsik. Toporognak, feszengenek, unatkoznak. A Himnusz alatt ketten kő, papír, ollót játszanak, a többi nyeklik-nyaklik, mert nem bír állni. Kislányok kezükből szíveket formálnak és vihognak. A színpadon ideges kamaszok hadarnak. Muszáj volt kiállniuk és elmondaniuk pár sort. Mert ez az ünnep közvetítése. A hangszórón recsegve jön át Nagy Imre hangja, nehezen érthető, a ...

El akarom mondani, hogy hallgatni néha bölcs dolog. Jó elrakni egy-egy furcsa gondolatot, hagyni, hogy elenyésszen, és ne kerüljön ki az előszobán túlra, mert kapkodó, értelmetlen és hebehurgya. Tömérdek bánatot okozna. Ha netán kalandra indulna, talán olyan utakra vinne, ahonnét az elágazás szertefoszlana.

El akarom mondani, hogy a kimondott szavak súlyát vállamra tudom venni. Elbírom, fel- cipelem a legmagasabb dombtetőre is. Olykor mégis szeretném letenni a pakkot, mert még egy óvatos pillanatban is leránthat a mélybe, és úgy temet be, hogy abból csak reszketegen kerülök ki. Már tudom, hogy a szavak ritkán simogatnak. Orvul döfnek és hegyes tőrükkel lassan gyógyuló sebeket ejtenek régen kidolgozott páncélomon. Finoman fúrják ...

Amikor egy közösségben történik verekedés, csúfolódás, gúnyolódás és még sorolhatnám, nehéz kideríteni, honnan indult a dolog. Természetesen mindenki tudja, hogy a gyerekek nagy többsége azonnal azt mondja, hogy a másik kezdte. Szülőként persze úgy hisszük, ez csakis igaz lehet, mert elfogultak vagyunk és nem is látunk túl a gyermekünket ért sérelmen. Nehezen fogadjuk el, hogy a mi csemeténk nem tökéletes, hiszen otthon semmi baj nincs vele. Nem undok, nem csúfolódik, nem gáncsol ki senkit szórakozásból. Ilyenkor kizárjuk azt a lehetőséget, hogy a gyerek, még ha vannak is testvérei, azokkal sem úgy viselkedik, ahogy iskolában, óvodában.   Hihetetlenül nehéz feldolgozni, hogy a gyerekünk hibázott. Pedig akárki teszi, az ...

   Jucikának minden másnap kellett a falu végére gyalogolnia. Gyűlölte a tej-napokat. A kanna fél napig a küszöbön árválkodott, amíg eljött a pillanat és indulhatott. Hat óra előtt nem volt szabad odaérnie. A teheneket még véletlenül sem lehetett előbb megfejni. Akkor volt a fejés szent ideje. Bárhol is játszott, bárkinél merültek el az aznapi mesevilágban, mindent abba kellett hagynia és a megadott időre haza kellett érnie.

Természetesen a boltban is lehetett tejet kapni, volt zacskós is meg tartós is, de anyja mindig azt mondta, műanyag ízű mindkettő. Bezzeg a fullasztó szagú, friss tej, az hihetetlenül finom volt. Ő rühellte.

  A tejeskanna egy régi, ezerszer kisikált alumíniumkanna volt, a füle kicsit lötyögött, de ...

A szerelemben talán a könnyű megfoghatatlanság a legvonzóbb. Hogy olyan, mint a víz. Tiszta, kellemes és nem lehet megmarkolni. Csendesen folydogál bennünk és amerre csak elhalad, mély vájatok keletkeznek. Ezek a lágy utak hol kiszélesednek, hol kanyargóssá válnak. Néha felvisznek a hegytetőre, aztán meg a mélybe vezetnek. A szerelmi mámorban széppé leszünk, olyan jókká válunk, amilyenre vágytunk. És ott a másik, akinek fényes tükrében megmosakodva minden nap új életre kelünk.

A szerelem mindig felemel. Akkor is, ha rombol, ha elporlaszt, ha ordítva zakatolja benn egy hang, hogy nem, nem szabad. Mégis magával ránt és a sodrásban akarat nélkül nyúlunk belógó ágak után. Ragaszkodunk, kapaszkodunk, hiába kiabálja mindenki ...

  Zsuzsa nem roppant össze. Csak mély levegőt vett. A vér visszatért az arcába, már nem szédült. Az utcán fázósan gombolta össze a vékony kabátját és azon töprengett, hová menjen. Fél kilenc volt. Zituka elaludt, nem akart visszamenni hozzá. Nem bírt volna most az ágya mellett üldögélni. A háta is napok óta fájt. Bevett már néhány fájdalomcsillapítót, amilyet a reklámokban látott, de mindegyik csak ideig-óráig segített rajta. Úgy volt, hogy a kórházban alszik, de meggondolta magát. Kislánya jókedvűen vacsorázott és korán elaludt. Sokáig nézte fehér arcocskáját. Hevesen nyilalló gerince jelezte, mégis jobb lenne, ha otthon lefeküdne, mert másnap ülni sem bír majd.

  Már többször volt ilyen az elmúlt hét hónap ...

Egy budapesti állami iskolában ezt a mondatot kellett leírnia egy negyedikesnek 50-szer. Anélkül, hogy a körülményekkel tisztában lenne, ezt közölte le a Diákparlament oldala. Nem járt utána, nem is derült ki, csak annyi, hogy a véleménye szerint aránytalanul nagy volt a büntetés és rossz időket idéz.

Az egésznek egy kissé bolhából elefántot utórezgése van. Nem akkora ügy ez, hogy ennyire fel kelljen fújni. Semmit nem tudunk, de azonnal ítélkezünk. A szakadék ahelyett, hogy kisebbedne, egyre nagyobb lesz a szülők és pedagógusok között. Mint minden szakmában ezen a pályán is vannak olyanok, akik hibáznak, nem jól döntenek, de azért az sem mellékes, hogy a pedagógusok 99 %-a nem azonnal büntet. Nem az a dolga, nem az a fő ...