Vannak dolgok, érzések, folyamatok, amelyeknél nem hisszük el, hogy befejeződhetnek. Ilyen az élet, a barátságok, a házasságok és a szerelmek. A szenvedések is. Persze józan paraszti ésszel mindenki tudja, felfogja, hogy, aminek kezdete van, annak egyszer vége is lesz, de nem nálunk. Nem a mi esetünkben. Az ilyesmik csak mással történnek meg, csak olvasunk, vagy nem olvasunk róla, mert a homokba dugjuk a fejünket. Ez a tagadás szakasza. Ebben jók vagyunk.

Vegyük az egyik leggyakoribb példát, ami a legtöbb fájdalommal és szenvedéssel jár: a szerelmet. Nagyon szépen indul a legtöbb esetben. A szerelem kezdetben olyan, mint egy bűbájos tündér. Port hint a szemünkre, hogy ne lássuk a jövőt, a gondolatainkat pedig egy-kettőre ...

Alkonyodott. Lágy, tavaszi napfény ragyogta be az ég alját. A levegő tele volt orgonaillattal és méhekkel. Marci a ház tövében köveket rakosgatott egymásra. Voltak köztük kisebbek-nagyobbak, így időnként ledőlt a rosszul felépített torony, de a kisfiú nem bánta. Újra meg újra nekifogott a bonyolult műveletnek.   Lassú, megfontolt mozdulatokkal igyekezett építkezni, de valahogy mindig összedőlt a kőtorony.

A fal tövében bodobácsok tették a dolgukat, haladtak sebesen a ki tudja milyen céljuk felé. A fiúcska őket is szemmel tartotta. Látta, ahogy összeragadva haladnak és bármit is tesznek, szinte mindig párosával teszik. Volt egy-két magányos is köztük. Azokat a kezével finoman egymáshoz tologatta, de azok nem akartak ...

„ Attól még senki és semmi nem jó, hogy van nála rosszabb is. „ /Fodor Ákos/

Valamikor a régi időkben, ezer évvel, de akár csak pár százzal ezelőtt is, arról panaszkodtak az akkori korok írói, költői, filozófusai, hogy mennyire megváltozott a világ az elmúlt évszázadokhoz képest. Való igaz, hogy minden korban felmerült ez és mindig csak a romlást tudtuk konstatálni. Ma már nem beszélhetünk évszázadokkal ezelőtti időkről, elég, ha csak arra gondolunk, hogy 20-30 évvel ezelőtt mennyire más volt minden. Lehet, hogy öregszem és szenilis vagyok, de egyszerűen nem vettem észre, hogy az emberek ennyire nem képesek türelemre, odafigyelésre, toleranciára és alázatra.

Ma a legtöbb ember azt valamiféle különleges ...

Kata nem sietett. Lassan, megfontoltan haladt előre a kórházi folyosón a 106-os ajtóig. Csak a lába vitte, menni nem akart. Ha lehetett volna, megparancsolta volna a lábainak, hogy azonnal váljanak kővé. Nem akart belépni. Már a szag is elviselhetetlen volt, de a gondolat, hogy benn fekszik az anyja, még elviselhetetlenebb. Nem a fájdalom vagy a féltés miatt. Egyszerűen azért, mert neki ide kellett jönnie.

Lesimította a szoknyáját, megigazította csinos blézerén a hajtókát, mintha ezzel felkészült volna arra, hogy benyisson. Bentről élénk beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Kata nem nyúlt a kilincs után. Dermedten állt. A tarkóján egy hideg izzadtságcsepp futott végig. Be kell menni, suttogta önmagának.

Ekkor váratlanul kinyílt ...

Nagyon sokan ismerünk akár a szűkebb környezetünkben is olyan gyerekeket, akik csak úgy vannak. Lettek, mert világra kérték őket a szüleink, de ezen felül semmiféle kötődést nem mutatnak feléjük. A családjukban magukra hagyták őket szeretet, figyelem és valóságos törődés nélkül. Ez az árvaság nem az, amit eddig annak hittünk. A szülő valódi elvesztése, a gyermek vagy a gyermekek elhagyása mindig is létező jelenség volt és tudtunk a gyerekek fájdalmáról, magányáról. Ilyenkor mindig is volt valaki a baráti körben, a rokonságban, ha más nem a keresztszülők, akik igyekeztek enyhíteni ezen az állapoton.

A 21. századi gyermek árvasága a szemünk előtt zajlik, de nem teszünk vagy tehetünk ellene semmit. Nincs annál ...

Egész életünk során egyedül vagyunk. Egyedül azon az úton, amit magunk választottunk, jelöltünk ki magunknak….. állítólag. Néha ezt nagyon nehéz elhinni, elfogadni.

Születésünk pillanatában is egyedül érkezünk a földi létbe. Még ikrek esetén sincs ez másként. Ha várnak bennünket, akkor olyan vendégek leszünk a földi utunk során, ami jó kezdetet jelent. Később az általunk választott családban talán megtaláljuk azt a társat, hívhatjuk anyának, apának, vagy testvérnek, aki segít abban, hogy egyedüllétünk fájdalma és mélysége csökkenjen. Akkor, ha szerencsénk van…Akkor, ha ezt az utat jelöltük ki magunknak. De legyen mellettünk bárki, a fájdalom csak nekünk fáj…A szenvedést csak mi érezzük, a szívünk csak ...

A mai nevelés egyik legalapvetőbb tévedése, hogy úgy kezeljük a gyerekeket, mintha egyenrangúak lennének velünk. El is várjuk tőlük, hogy azok legyenek, sőt belekényszerítjük őket a nap folyamán sokszor abba a helyzetbe, hogy dönteniük kelljen olyan dolgokról, ami nem az ő kompetenciájuk.

Amikor a babakocsit toló anyuka sétál az utcán és mellette gyalogol a 3 éves másik csemete, és az anyuka az utca végén azt kérdezi a gyerektől, na merre menjünk?, akkor ez látszólag jelentéktelen dolog. De egyáltalán nincs szükség arra, hogy a gyerekek kezébe adjuk az irányítást. Még az ilyen egyszerűcske helyzetekben sem. A gyereknek azt kell megtanulnia, hogy a felnőtt biztonságot ad, tudja, mit cselekszik, tudja, hogy, mi a jó neki. Ne ...

Az öregember lassan lépegetett a járdán. Túl lassan. Szemmel láthatólag zavarta az arra haladókat. Néhányan meg is lökték, mert siettek. Mindenki sietett, mint mindig. Az öreg nem.  Kicsit összébb húzta magán a felöltőjét, pedig nem is volt hideg. De így mintha kisebb lehetett volna, mintha a világban összébb zsugorodhatott volna ezzel a félénk mozdulattal. Neki volt ideje.  Nem sokára találkozója volt, de tudta, hogy elkésni arról nem lehet. Akkor érkezik majd meg, amikor eljön az ideje. És aki érte jön, soha nem késik, mindig pontos.

Ez olyan találka volt, amelyre csak egyszer megy el az ember. Csak egyszer egyezik bele, mert nincs más választása. Viszont valami csoda folytán ő megválaszthatta azt, hogy mikorra menjen. Maga sem ...

Nóra a konyhaablakon át figyelte Ninit. Látta, ahogy a bodzabokor előtt áll és magyaráz. Nini négyéves volt, pufók és barna hajú. Az egyik szeme kicsit nagyobb volt a másiknál, de ez egyelőre nem volt feltűnő. Kézzel-lábbal hadonászva magyarázott a bokornak, mert ott rajta kívül nem volt senki. Nóra unottan kevergette a tejbegrízt. Úgy érezte, megállt az élet körülötte fél éve. Tudta, hogy Péter el fog menni, meg is mondta neki a lányuk születése után, aztán mégis maradt közel négy éven át. Péter nem volt egy csélcsap férfi, de a házasságot nem neki találták ki. Már volt egy felesége, akitől elvált évekkel ezelőtt, és nyilvánvaló volt, hogy többé nem akar kötelékben élni.

Nóra először nem hitt neki, mert a ...

A mai, 21. századi nevelés ott bukik meg napjában akár százszor is, hogy nem merünk nevelni. Minden, legfőképp a hatalmaskodó média, ami az életünk nagy részét uralja, azt sugallja, hogy nevelni nem kell, felesleges, s ha nevelsz, azzal nem teszel jót. Ne legyenek szabályok, csak szeresd a gyerekedet! Mert ez elég. Majd magától rájön dolgokra, hiszen látja, ami körülötte zajlik. Való igaz, hogy látja, de épp ez a legnagyobb buktató.

Nem prédikálással, fegyelmezéssel, örökös rendszabályozással kell nevelni, hanem legfőképpen a viselkedésünkkel. Azzal, ahogy a nap bármely percében megoldjuk a feladatainkat, ahogy reagálunk az elénk bevágó szabálytalan autósra. Észrevétlenül nevelünk azzal, ahogy figyelünk másokra, amikor ...