Csak pár napja zuhant ránk ez a teher. Ha sima otthoni gyakorlásra vagy együtt tanulásra gondolunk, akkor is gyakran összeugrik a gyomrunk. A tanítás, okítás nem véletlenül munka és nem véletlenül kíván hozzáértést, ahogy ezt eddig is gondolhattuk volna. Sokan máshogy látták, most megtapaszthatják 2-3 gyerek esetében.

  Nincs olyan szülő, aki ne tapasztalta volna, milyen nehéz a gyereket rávenni a gyakorlásra. Vagy nyűgös, vagy dacos, fáradt, nincs kedve és elege is van, mert tanult eleget délelőtt vagy egész héten. Sok gyerek egyszerűen nem fogadja el a szülő útmutatását, irányítását. Úgy érzi, a szülő nem tanár, ne is legyen az, és eléri különböző módszerekkel a sztrájkot, értsd nyafogás, hiszti és ...

  Reggel van, ballagok dolgozni. Második napja mintha háború lenne. Nem annyira félelmetes, de azért benne van a levegőben, hogy ez nem egy sima tavaszi nap. Egyetlen idős férfival találkozom, aki kutyát sétáltat. Autók suhannak el mellettem, gyanakodva nézem, hová mehetnek. Aztán eszembe jut, munkába. Szedem a lábam, szipogok, enyhén folyik az orrom, közben meg az jár a fejemben, be kell mennem egy csomó ember közé és úgy kell tennem, mintha semmi nem zavarna.

De zavar, hogy feszült vagyok. Gyanakodva figyelem, ki ül közel hozzám. Olyan gondolatok keringenek a fejemben, amelyek létezését el sem tudtam képzelni két hete.

Üres az óvoda, iskola. Csend van, ez ijesztő. Nem jól van ez így. Mintha egy katasztrófa filmben lennék szereplő ...

  Az elmúlt napok nagyon sok félelmet és szorongást generáltak. A ma embere hosszú idők óta nem került ilyen tömegeket érintő nehéz helyzetbe. Nem vagyunk erre felkészülve, nincsenek tartalékaink, egyik napról a másikra élünk, mert megszoktuk, hogy akkor veszünk fogkrémet, ha elfogy. Esetleg kevés húst, étolajat, tojást tartalékolunk, hogy ne kelljen minden nap boltba járni, de azért szeretjük a frisset, hogy mindig van lehetőségünk válogatni, választani.

Az elmúlt napok változásainak következményeivel még nem vagyunk tisztában. Nem is láthatjuk előre, mi lesz. Olaszország már fuldoklik, de Spanyolország és Németország is hatalmas bajban van.

Nálunk az emberek egyelőre a vásárlásban élik ki a feszültséget. A szép ...

  Minden természetes: hogy felkelünk, kávét iszunk, hogy zuhanyozunk, hogy vasalt ing lóg a szekrényben, hogy a gyerekünk nem akar kikelni az ágyból, közben meg már a szomszéd porszívózik felettünk fél 6-kor. Természetes a harag, a bosszankodás, az elkeseredés, a szorongás, a hangos nevetés, a kedves ölelés és egy könnyű integetés is az autóból.  És mégsem az.

  Cikkek százai jelentek már meg az odafigyelésről, a társalgási kultúráról, az elidegenedésről, a befelé fordulásról és a lassításról. Az eredmény szinte láthatatlan. Mert mindenkinek mennie kellett. Látni, befogadni új dolgokat, nem szokványos élményeket keresni, vásárolni, panaszkodni, bírálni és elfelejteni örülni. És hirtelen minden megváltozott. A NEM ...

   A sok változás során, amit az elmúlt évek hoztak, talán az egyik legfélelmetesebb és elszomorítóbb, hogy a szeretetre való tanítást kell folyton ismételni.

Mindig felvetődik a kérdés, hogy régen másképp szerettek? Vagy természetesebb volt a szeretet? Vagy az emberek nem foglalkoztak ennyit önmagukkal és másokkal? Ez utóbbi valószínűleg részben így lehetett, mert a mindennapi élet annyi nehézséget és terhet jelentett, hogy nem volt idejük ilyen kérdéseken rágódni. A technikai fejlődés korában, amikor is észrevétlen módon lett könnyebb az életünk, valahogy a lelki terhek nehezedtek meg. Nem kell a patakra hordani a ruhát, van villany a házakban. A tárgyaink okosak lettek, helyettünk végzik el szinte már a ...

A csend befogad, megsimogat, kis takarójával betakar, de nem ad választ. Hiába ülök és várom, hogy a belső hang súgjon, nem lesz ott hangos még a néma kiáltás sem. Jó befelé figyelni, jó várakozni, jó elmerengni, még jobb hallgatni, de mindezektől nem sokat lépegetek előre.

Csend van előttem akkor is, amikor gyerekeket bántanak. Amikor sírva keres megnyugvást egy kislány, aki a szüleiben sem bízhat. Ha az apja szörnyeteg-kezével nyúl hozzá és érinti meg.

Csend van, ha nőt vernek agyon és a képek láttán fájni kezd minden nem rám mért ütés. Fájnak a lila foltok, a feldagadt szem, püffedt arc, a lélek, amely többé már nem tud hinni. Hazudhatjuk, hogy sok mindent elbír egy nő… El, mert hagyjuk, mert nem állunk mellé, ...

    Juditka már harmadik hete nem mehetett a nagymamához. Ki volt tiltva családostul, mindenestül. Mari mama csúnya szavak kíséretében kitessékelte őket, és azzal zárta a találkozást, hogy gondolkozzanak. Juditka nem értette haragját, magát a kiabálást sem, de valami erősen kaparta a torkát. Nem a sírás volt, azt megismerte volna, hanem egyfajta szorongás, amelyhez bánat is társult.

Mari mama arca piroslott a dühtől. Pirosabb, mint a konyharuha, amivel hadonászott. Azt kiabálta fuldokló méreggel, hogy nem ilyennek nevelte a lányát.

A kislány a maga kilenc évével tudta, hogy ez a harag egészen más, mint, amit eddig látott. Pontosabban ehhez foghatót eddig nem tapasztalt.

Kinn az utcán, ahogy anyjával bandukolt a keskeny ...

Nem hisszük el, hogy az egyszerű dolgok is lehetnek jók és olyasmik után kapkodunk, amelyek elérése után nem leszünk boldogabbak. Nem akarjuk észrevenni, hogy milyen csodás dolog felébredni, ablakot nyitni és inni egy finom kávét, mert ez olyan semmitmondó.

Nem értékeljük azokat, akik szeretnek bennünket, mert semmi küzdelem nincs benne, mert természetes és unalmas. Ha valaki értünk nyúl, felemel, elringat és igyekszik megmutatni, mennyire fontosak vagyunk neki, egyszerűen átnézünk rajta.

Kapcsolataink kiüresedése mellett észrevétlenül megyünk el,  mert beáldozzuk a lelkünket egy technikai vívmánynak, amelyről azt hisszük, többet adhat, mint egy meleg ölelés vagy pár dicsérő mondat.

Olyan furcsák vagyunk mi, ...

  Óriási, kútmély, gyógyíthatatlan, nehezen hegedő. Varas, felszakadó, vérző és könnyeket kéretlenül hívogató. Akinek van, mindent ért, akinek nincs, átsiklik felette. Megrántja a vállát, legyint, és azt hiszi, életünk során ez is elmúlik, mint minden. Valamelyest igaz. Nem vitatkozhatunk a ténnyel, mégsem lehet ezt a sebet eltüntetni, lekaparni. Hiába gyógyult be, varrott helyét a nap át nem süti, fehéren világít a lélek palettáján.

Képtelenség elhinni, hogy az, akinek a legjobban kellene, nem szeret. Nonszensz. Szomorú. Felháborító. És mégis. Tudjuk, hogy oka van, hogy a nemszeretés ered valahonnan, a szülők, az anyák is hozzák a sebeiket egy másik világból, mégsem lehet megérteni.

  A nő csodálatos lény. ...

  Éva úgy csukta be az ajtót, hogy a szőnyeg rojtja fennakadt a küszöbön. Finoman arrébb piszkálta, majd lassan behajtotta. Még hallotta, ahogy kislánya teli torokból kiabálva magyaráz valamit az apjának. Túl hangos ez a gyerek, mindig meg kellett állapítania. Minden téren túlzásba estek a fenti tervezők. Hullámos szőke haj, amikor mindketten barnák, kék szem, angyali arcocska, vödörnyi életkedv, időnként fülsértő hangerő és mindezek mellett hatalmas beszélőke. Egyikükre sem hasonlított. Ádám józan volt, kimért, és száraz. Nem úgy, mint a jó bor, hanem, mint a kamrában felejtett sajt. Ő közepes képességű anya, átlagos nő és nemet mondani nem tudó alkalmazottként tengett-lengett a világban.

 Barátaik sokáig ...